Az épülő optimizmusomról

''szavak nélkül ragyogás

tölti ki minden percem,

e hernyótestből ékesen

égre száll pillangólelkem.''

(Jáger László: Pillangó-részlet)

A csipkés aljú blúz és a farmer után egy újabb ruhadarabom képét hoztam el azzal a gondolattal, hogy februárban egyelőre még csak a sálamon lévő pillangót nézhetem. 

Az igaziról tudom, hogy az élet nagy változásaira is utal, hiszen ami először egy pete, az hernyóvá, majd  bábbá alakul, és később egy gyönyörű lénnyé változik.

Én erre a folyamatra alapozva építgetem az optimizmusom, mert a pillangó fejlődése  azt is jelenti számomra, hogy bármilyen szép és jó is lehet még abból, amelyről addig nem is gondoltam volna.

Mi ez, ha nem optimizmus?

Ezt olvasom "A magyar nyelv értelmező szótárá"-ban az optimizmusról:  derült, bizakodó életfelfogás, szemlélet, különösen az emberiség haladásába vetett törhetetlen hit; derűlátás.

Bizakodó életfelfogás?! 

Tetszik, és nagyon is kell ez nekem, hogy felépítsem magamnak mégis azt, amit mostanában már inkább rombolnak.

Van problémám azzal a "töretlennek" hívott hittel is, amely az emberiség haladásának irányáról szól. 

Ott valahogy mindig megrepednek az építkezésem falai.

Hadd csörögjenek!

Nem régen egy általam  szeretett blogban olvastam, hogy írója szépen felöltözött, és karkötőt is tett a csuklójára.

Eszembe jutottak a sajátjaim is, melyek egy virágokkal festett zöld üvegtartóban vannak, és a fedelét már évek óta nem emeltem fel.

Mióta nyugdíjban vagyok nincs is igazán alkalmam, hogy használjam őket. 

A boltba menéshez mégsem teszek fel karkötőt, a csuklóm díszítésének vágya is bizonyára valahol elveszett, ha az órámon kívül nincs más rajta semmi.

Írtam is erről abban a blogban kommentként, hogy legalább a szobámban meg kellene egyszer csörgetnem őket. Hozzátettem azt is, hogy az a rossz, hogy már nem is gondolom komolyan ezt a lehetőséget.

Jött rá a biztatás, és nem is egy, hanem kettő, hogy: 

"Hadd csörögjenek azok a karkötők!" 

Ebben az egy mondatban annyi minden benne van:

Még több örömöt adhatnánk saját magunknak, és még indokok sem kellenének hozzá.

Lehetőségekre sem érdemes várni akkor, ha valamit megtehetünk azonnal is.

Kerestem egy régi képet a csuklómról, mert mostanában készült természetesen nincs  róla.

A Storno-ház Sopronban

Szombaton elmentünk a Storno-házba. Sok évvel ezelőtt voltunk ott utoljára egy azóta már elhunyt baráttal együtt.

Az egykori épületben szállást kapott Mátyás király is 1482-1483 telén, mikor seregével Bécset ostromolta, és akkor "nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára".

A házban kétszer koncertezett és lakott is Liszt Ferenc. 

Id. Storno Ferenc a  történet szerint 1845-ben Pozsonyba indult, de egy asszony rossz irányt mutatott neki, és tévedésből Sopronba érkezett. Azonnal munkát talált egy kéményseprőnél, majd festő, restaurátor és műgyűjtő lett. Főleg az egyházi műemlékek, oltárképek, freskók restaurátora volt. A mostani ház már XV. században is létezett, de 1720-ban nyerte el végleges formáját.

1872-ben vette meg id. Storno Ferenc, és az általa elkezdett gyűjtemény, amely  régiségekből, antik bútordarabokból, használati eszközökből, műalkotásokból is áll még három generáción át gyarapodott.

Az egykori művészlakás egy ideig magángyűjtemény volt, ma már Sopron város tulajdona. Amikor 1984-ben az utolsó soproni családtag, Storno Gábor elhunyt, a lakást és a gyűjteményt a városra hagyta. 

Minden csupa szín, aranyozott vagy barnán fénylő képkeretek, már csendben lévő órák, a falakon freskók, a mennyezetek különlegesen díszítettek, a polcokon tompán fénylő üvegek sora, és az ablakokkal szemben lévő tükrök megkétszerezik  a fényt. 

Jézus szomorú arca arany háttér előtt, rég elporladtak már a szobrok és festmények modelljei, a bőr székek támláján angyalok, az üvegek mögötti könyvek gerincén ablakok tükröződnek vissza, és az évek múlásával is fénylenek még a faragott bútorok.

Ezek jutottak most eszembe.

Aki Sopronban jár és érdekli a Storno-ház is megtalálhatja az új Múzeumnegyedben, Fő tér 6-8.

Az ott dolgozók kedvesek, udvariasak, segítőkészek, felkészültek, tájékoztatást és tanácsot is adnak. Türelmesek is!:) A velünk lévők mindig kivárták, míg mi hosszan  bogarászgattunk a szobákban.

Jöhetne róluk az előbb felsoroltakhoz még több pozitív jelző, de nincs több a tarsolyomban ugyanúgy, ahogy a gyűjtemény értékéhez és szépségéhez sincs már.

Nyomokban még karácsony

Nyomokban még mindig itt van a karácsony a közelemben, ha csak kis jelképek formájában is.

Újra kaptam valami kézzel is megfoghatót egy megfoghatatlanról. 

Korábban a szeretetet szív formájú süteményként, napokkal később pedig a karácsonyt egy hópehellyel díszített csomagolású szaloncukorként. 

A pincér mondata hozzá: "Hoztam még egy kis karácsonyt", és közben átvilágított egy aranyló fenyőfát is egy mécses.

Fontosak számomra a szimbólumok, az akár egy egész versen vagy könyvön is átfutók, de keresem mindennapjaimban is a jelképeket. 

Nem múlhat el a magyar nyelv és irodalom szakos tanárságom nyomtalanul.

Keresem őket írók és költők soraiban és saját történéseimben is, kutatom a felszín alatt is a többet, a mást  és a mélyebbet, amit szavakkal nehéz kifejezni, de helyettük egy tárgy vagy jel sok mindent elmondhat mégis számunkra.

Miért is örültem meg annak a szív formájú süteménynek újév napján? Mert annyi mindent elmondott szavak nélkül is.

A kávém mellé kapott karamellás szaloncukrot megettem csak úgy élvezetből a gondolkodás helyett. Megtettem vele azt, amiért megkaptam.

Mert ez is én vagyok, ilyenné tettem magam tudatosan, és ilyenné tettek engem az éveim tapasztalatai szinte észrevétlenül is. 

Az elméletből és a gyakorlatból is össze vagyok gyúrva úgy ahogy kell,  és így alkalmas vagyok a gondolkodásra, de akár a sok gondolat nélküli élet egyszerű élvezetére is!  Lásd: szaloncukor!

Minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva!:)

Búcsú

A karácsonyfám már leszedve, a dekorációk eltéve, de az angyalok közül maradt még egy elől.

Tavaly is ott volt egész évben, és még magyarázatom sincs arra, hogy miért. Hacsak az nem, hogy mosolyog és emlék is. 

Kell valami pozitív derű körülöttem, mert van helyi, nem helyi politika és háborúk... 

Akkor is ott van, ha tudom, hogy a reményt nem egy kis szárnyas tárgy adhatja, bár én is próbálkozom a mosollyal, pedig ez sem old meg semmit a világban, de magam mégis vígasztalom.

Más karácsonyra emlékeztető nincs már, elmúlt az ünnep, ha nem pakolnám el őket, akkor azok már csak visszahúznának és nehezítenék az elszakadást.

A fám leszedése előtti estén eloltok minden más fényt a szobában és hagyom, hogy csak a rajta lévő izzók égjenek, melyek meg is duplázódnak a TV-m monitorán.

Legalább pár óráig égjenek, mert messze van még december. 

Az angyalokkal ünnepelnek...

Tán már otthon járnak-kelnek,
Angyalokkal ünnepelnek,
Könyökölnek meglehet
A szivárvány híd felett.

Elmerülnek fényes égbe,
Tejtengerbe, édességbe,
Mint csengettyű elhal csendbe
Csengve, zengve végtelenbe.

        ( Szép Ernő) 

Bevezető sorokként meg kell említenem újra, hogy  sok évig anyuval együtt töltöttük a szentestéket és december 25-ét is. 

A szentestéknek én voltam a szervezője  és a lebonyolítója is. Könnyű volt, mert csak a jól bejáratott hagyományainkat kellett követni, és ez így jó is volt  mindkettőnknek. 

Mióta anyu elhunyt, hogy ne legyek egyedül karácsonykor, M.-nal és családjával töltöm az ünnepet, és egy feladatom van csak, elfogadni az ottani hagyományokat. 

Most nem belenövök valamibe, mint régen, hanem alkalmazkodom egy már meglévőhöz, amit szerencsére nem is nehéz megtenni.

Van egy saját hagyományom mégis, amit követek itthon addig, míg végül elutazom M-hoz.

Az anyutól kapott kis karácsonyi (huncut mosolyú) angyalkákat, a szeretet hírnökeit kiteszem az asztalomra még jóval karácsony előtt, és ott is maradnak Vízkeresztig.

Mikor anyu még élt, akkor is kint voltak, és együtt nézegettük a huncutságukat, és még vissza is mosolyogtunk rájuk  a legszebb karácsonyi mosolyunkkal. 

Szándékosan az ilyen pofival rendelkezőket keresett számomra, és én is ilyeneket ajándékoztam neki. 

Folytatom az angyalaimmal a valaha együtt épített kis történetünket, csak már hét éve nélküle.

Most

Sok edényem van, de nem mindet használom igazán. Elfelejtkezem az olyan apró örömökről, hogy a csokidrazsét nem csak az egyébként szép zacskójából is lehet enni, hanem ki lehet önteni egy bonbonierbe, és onnan szemezgetni. Mert miért ne becsülnénk meg jobban az olyan egyszerű alkalmakat az örömre, a szép dolgok látványára, mint például az előbb említett lehetőség. Csak úgy a magunk örömére is.
Meg kell becsülni a meglévő tárgyainkat, nem csak várni arra, hogy egyszer majd sorra kerülnek. Lehet, hogy soha, és csak állnak a szekrényben.

A most az igazi időpont mindig a jóra, a szépre, az örömre, nem a majd egyszer, valamikor...

Változások

                                       

A szarvasos, hópelyhes, fenyőfás téli csészék, bögrék félrerakva még március végén, és előkerültek a virágmintások, gyümölcsökkel, pöttyökkel dekoráltak, mert itt a tavasz, és majd jön a nyár is. Megváltozott a kinti hangulat is, több a napsütés, melegebb is már az idő  (most éppen hűvös, szeles), bár én szeretem a borongós napokat, az esőt, a ködöt, a havat is. A nyár nem igazán az én évszakom, nem bírom a meleget. Igazából minden évszakot ki kell élvezni, de lehetnek kedvencek is. Nekem az ősz és a tél. Jobban  tűröm a hideget, mint a meleget, ez is az oka a választásomnak. Szeszélyes az idei tavaszunk, frontok jönnek, frontok mennek. Sok a változás az időjárásban.  Hozzá kell szoknunk, mi mást tehetnénk.

Elpakolom a gyertyáimat, a mécseseimet is, előkerülnek majd ősszel újra felkészülve a télre. Akkor van itt igazán az idejük, hogy csendes esték fényeivel jutalmazzák az eltelt, a magamnak jól és rosszul felépített napjaimat, mindazt, ami elmúlt. Sokszor az a kis fény mutatja meg este az utat, amit megtettem valami felé, amit még nem is igazán tudom, hogy hová vezetett. De út volt, egy megtett út még a látszólag  eseménytelen napon is. Minden nap megismételhetetlen, csak látszólag van két egyforma. Meg kell élni mindegyiket.

A fenti csésze egy hagyaték része. Az örökösnek nem kellett. Elosztogatta az edényeket ismerősöknek, barátoknak. Sokszor ez a sorsa az örökségnek. Nem kell már, csak másnak volt talán fontos. Írtunk már erről mi is, sokakat foglalkoztat a téma. Mikor az örökös megkérdezte, mit kérek, én ezt a készletet választottam. Így került hozzám, ez is egy kis változás az életemben. A tárgyaknak is van útjuk, melyet megtesznek. Mindig eszembe jut, mi lenne, ha mesélni tudnának. Jelen voltak valakinek az életében csendes szemlélőként, és lenne mit mondaniuk. Én csak hallgatnám, hallgatnám őket...

Használom és élvezem ezeket a csészéket, bár inkább ünnepekre veszem elő őket, amikor meg kell adni a módját az evésnek és ivásnak, még jobban mint máskor. Legyen különbség a hétköznap és az ünnep között. Húsvétkor is ebből ittam a kávémat. Finom volt, és csésze még ízletesebbé tette a kávét, mert soha nem mindegy, hogy miben van az étel vagy az ital. Mindenhez van egy leginkább hozzáillő, ami emeli az egyébként is meglévő ízek harmóniáját. 

Téli bögrék

Mint már írtam, szeretem a téli, főleg szarvasokkal díszített  bögréimet. Úgy is mondhatnám, hogy szarvasos bögremániám van:) Hozok most hatot belőlük,  (van még több téli is, és nem csak szarvasos) hogy egy kicsit belássatok a konyhámba, a bögréim közé, a szokásaimba. 

Így itt vagytok velem, mikor teázom vagy kávézom. Látjátok mi van a kezemben, míg végzem a téli reggeli vagy éppen esti szertartásaim. Lassan lecserélem őket a virágmintásokra vagy a pöttyösökre, ahogy közeleg a tavasz és a nyár. Vannak ősziek is barna falevéllel, leveleitől megfosztott fákkal.

Igen, így igaz, "bögremániám" van, nem mindegy, hogy mikor, milyenből iszom. Van is itthon belőlük bőven. Nem tudok ellenállni nekik. Van amit én vettem, van amit ajándékba kaptam, főleg anyutól, ő tudta minek örülök különösen, ha bögréről van szó. Ha szarvasost látott, megvette. 

Gyakran váltogatom őket hangulataim szerint.

Az általam nagyon szeretett Márta (Szösszenetek) jut eszembe, amit egyszer a blogjában leírt, és valahogy így hangzik, ha nem is pontosan: 

"Bármilyen is legyen a világ, egy bögre fülébe mindig belekapaszkodhatunk." Ezt én is így gondolom. Lecsendesít egy bögre tea vagy kávé, maga a szertartás, a csendes ivása kedvenc italunknak. Bármilyen is a világ odakint, kapaszkodjunk a szeretett bögréink, csészéink fülébe, hogy erőre kapjunk vagy lenyugodjunk.

Egyszer kaptam karácsonyra Mártától egy általa készített képeslapot, amin egy bögre volt egy asztalon. Bekereteztettem, és kint van azóta is a konyhám falán. 

A napjaim a megszokott mederben folydogálnak. Igyekszem nem sok helyre menni a vírus miatt. Tulajdonképpen csak boltba megyek. Kellene már a bankba is mennem, gyógyszertárban voltam ma, de azt is csak halogattam, mert félek emberek közé menni, és megfogni annyi kilincset, vagy a bankomat gombjait és a gyógyszertár sorszámhúzó gombját nyomkodni. Rögtön kezet mosok többször is, ha hazaérek, de  tartok a fertőzéstől. Ha kórházba kerülnék, ki hozna be tiszta hálóinget, törölközőt és az egyéb szükséges holmikat? 

Egyáltalán mi lenne velem? 

 

 

Kapcsolatok

   

                                                                     

                                     

       

     

                                              

                                                                

Este van, szürke, ködös nap volt ma, most esik az eső. Nedvesek a járdák és az utak, surrognak az autók kerekei menet közben.

Égnek a mécseseim itthon, és iszom a piros orrú, Rudolf nevű rénszarvassal díszített bögrémből a forró kakaómat. Magam leptem meg a bögrével karácsonyra. A kakaót valamilyen a gyerekeknek való bögréből szeretem inni. Van bohócos és mackós is erre a célra.

Szóval, iszom a kakaót gyerekként, de közben felnőttként azon gondolkozom, kik is vannak vagy voltak körülöttem.

Jó, hogy van Skype. M. és én így tudjuk tartani a kapcsolatot. A határzárat ezzel tudjuk oldani. Naponta  írunk egymásnak. Így tudatában vagyunk, hogy telnek egymás napjai kb. 60 km távolságban. Most szinte egész nap be van kapcsolva a számítógép. Ha erre járok ránézek a monitorra, hogy van-e üzenet. 

Anyuval is tudtam tartani a kapcsolatot telefonon vagy személyesen, míg élt. Naponta több hívás is volt közöttünk. Volt, hogy mondanivalóm sem volt, és neki sem. Olyankor azt mondtuk köszönés után, hogy "csak úgy", vagyis csak úgy hívlak minden különösebb ok nélkül. Aztán jött a téma, tulajdonképpen az mindig volt, ha már vonalban voltunk. 

Amíg dolgoztam, a kollégáim közül kerültek ki a beszélgetőtársak. Mindig tudtunk egymás örömeiről és gondjairól, de sokszor csak arról beszélgettünk, ami éppen eszünkbe jutott. Többször kellene hívnom őket. Mindenki a saját életével van elfoglalva, szinte mindnyájan egyszerre mentünk nyugdíjba. Napi szinten ők is eltűntek az életemből.

Két barátnő-félém van. Az egyik hetente egyszer jön egy kb. egy órára, akkor beszélgetünk. 

A másikkal telefonon tartom a kapcsolatot. Ő is egyedül él, és egy mankó az élete része. Ezért is nem látogatjuk egymást, mert nehézkes. Buszra nem tudok szállni. Mióta a lassúságom miatt egyszer rám csukták az ajtót, azóta nem merek. 

A szomszédokkal köszönőviszonyban vagyok, néha megállunk a folyosón vagy az utcán, és váltunk pár mondatot is családról, járványról, vagy éppen arról, ami aktuális.

Aztán itt van a blog, ez is egyfajta beszélgetés ismeretlen ismerős társakkal. 

Ennyit a volt és jelenlegi kapcsolataimról, ami nem túl sok, de jelen voltak és vannak az életemben, ahogy én is vagyok és voltam az övékben.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                        

                                                                                                                                                                                                 

Tárgyak

 

Ma sokáig aludtam, és  olyan jól esett pihenten ébredni. Bár én mindig kialszom magam, jó az alvókám.  

Még 5 percet lustálkodtam, utána felkeltem, és nekiálltam a reggeli teendőimnek. Fürdőszoba, reggeli, a kávém lassú ivása egy kiválasztott szíves, fenyőfás, hópelyhes mintájú csészéből. Valami szépből, ami legalábbis nekem tetszik. Egyébként így szeretem inni a kávét, ki is hűl mire a végére érek. De erről már írtam, úgyis tudjátok. Sokszor ismétlem önmagam. Ezért is hagytam abba a blogírást, hogy ezt elkerüljem. Aztán meggondoltam magam.

Anyu halála után tudatosodott végleg bennem, hogy mennyi mindent felhalmozunk az életünk során. Sok olyan tárgyunk is van, amit nem használunk, csak tartogatjuk, hogy majd lesz alkalom, hogy elővegyük őket. 

Mikor eladtam Anyu lakását feltételem volt, hogy kiürítsék azt. Én egyedül megtenni nem tudtam volna, segítségem pedig nem volt. Hozzám sem fért volna már sok új dolog, főleg a bútorok nem, de más sem. Néhány dolgot elhoztam emlékbe. A lakásom nem gumiból van, hogy táguljon. Szerencsére elsőre találtam megfelelő vevőt, így az üzlet megköttetett. Nem hittem, volna, hogy ilyen könnyen megy majd.

Én mostanában használom a félretett holmijaimat, csak hogy saját magam ünnepeljem. Főként alkalmakra félretett edényeket veszek elő. Nem jön annyiszor vendég hozzám, hogy őket tiszteljem meg velük, inkább magamnak szerzek örömöt addig is használatukkal. Ki tudja, hogy hova kerülnek majd egyszer?

Letettem

a munkahelyem íróasztalára a virágot még a zacskójában, és kattintottam egy-két képet róla. Az idő múlására emlékeztetett, ugyanis olyan volt diákjaimtól kaptam, akik 30 éve végeztek. Ők voltak az első csoportom, és négyen úgy döntöttek, hogy eljönnek hozzám, és meglátogatják az iskolát is. Beszélgettem velük, sorsok, életutak tárultak fel előttem, humor is, tragikus események is. Megígérték, hogy jövőre is eljönnek, egy újabb év elteltével, vagyis múlik az idő.
Lassan készülök arra, hogy kipakoljam  a szarvasos, hópihés téli plédjeim, ez is az idő múlására emlékeztet, úgy ahogy a szarvasos, hópelyhes bögréim, és a hasonló mintázatú ágyneműim is. Van még időm, de azt is tudom, hogy eljön az ideje mindennek, a felsoroltak használatának is. Igen, mindennek eljön az ideje, a sajátunké is.

Semmiségek egy februári vasárnapon

Ma éjjel szinte minden álmom után felébredtem, ezért tudom, hogy gyermek- és fiatalkorom helyszínein voltam, és próbáltam onnan megmenteni valamit, vagy ha nem, akkor régi barátot volt szándékomban látogatni ezúttal is sikertelenül. 
Aztán hajnali 4-kor elemezgettem az álmaim, melyekben végül nem hoztam el azt a tojáshéjszínű, szép cserépkályhát nagymamám házából, ami  a valóságban nem is létezett, és bizonyára az a vihar sem, mely ellen négy esernyőt tettek ki nekem, de végül inkább lemondtam az útról az újra gyülekező tintakék felhők miatt.
Reggel 9.05-kor ébredtem, kissé elcsigázva az éjszakai utazásaimtól, míg készült a reggeli tea egy hózápor csapott le ránk, álltam az ablakban, és néztem a kavargó pelyheket a sötét februári vasárnap reggelen, és arra gondoltam, hogy messze van még az este, mikor dolgozni megyek, de addig csak arra gondolok, hogy szabad vagyok ezen a vasárnapon, és talán gondolatban mentem a régiségeket.
Megnéztem egy régi órát abban a cukrászdában, ahova beültünk a jeges szél elől. Mondtam volna az ott dolgozóknak, hogy vigyázzanak az órára, mert álmukban előbukkanhat, ha nem teszik meg, de végül nem szólaltam meg, hanem csendben fizettünk, majd eljöttünk. 

Úgy történt,

ahogy szokott lenni az első napon. A hideg tanári szobából enyhe fejfájós émelygéssel kiléptünk a napfénybe, de most nem volt migrénem. Aztán beültem egy kolléga autójába, hogy ott lelkizzünk nyugodtan, mert vannak eseményei, amit még nem beszéltünk át, és a benti nyüzsgésben nem is lehetett.
Aztán anyu korábban elromlott telefontöltőjét intéztem tovább, ami persze akkor romlott el, amikor én távol voltam múlt héten, de a szervizben akkor feltöltötték neki szívességből. Nem ment egyszerűen az intézés, mert először azt hittük az akkumlátorral van baj, aztán  nem volt a boltban olyan töltő, amilyen kellett volna, jöhetett a próbálkozás a többiben, aztán nem olyat rendeltek, aztán... 
Ááá..., hagyjuk! Anyu lábait kímélve most már én mászkáltam, és kiderült számomra, hogy én sem vagyok lábilag fiatal.

Eszembe jutott a zsúfolt napról, hogy múlt héten hazafelé jövet elmentünk még az Ecserire is csak úgy bámészkodni, ami nem volt annyira zsúfolt mint hétvégén, persze volt mit nézni így is. Feltűnt, hogy mennyi Hitler és Lenin eladó. Veszik is? 
Akartunk valamit mi is venni csak úgy, előre tervezés nélkül, de végül nem vettünk. Voltam vasárnap a bolhapiacon itthon is, de akkor sem. Ellen tudok néha állni, azt hiszem eléggé feltöltöttem az űröket edényekkel, gyertyatartókkal, képkeretekkel, miegymással, és lassan hozzám tartozik az is, hogy felesleg nem kell, és nem tárgyakkal pótolom az egyéb hiányérzeteimet.

Kapolcsi enyészet

Az enyészet szépsége is jelen van Kapolcson, nem csak az alkotó teremtésé. Nem tehetek róla, de lenyűgöz a szolgálatban pusztuló tárgyak méltósága. Én is méltósággal akarom végigcsinálni, ami vár rám, és amiben benne vagyok már.
Már megkaptam, hogy lelki defektem van, hogy akár egy kattintást is szánok ilyen depressziósan sötét témákra nő létemre, de bevállalom. Nem is értettem, hogy nő létemre ezeket miért nem láthatom meg. Akkor még magyarázkodtam, hogy nem, dehogy vagyok lelkileg eldeformálódva emiatt, ma már nem magyarázkodom, de elmerülök például a templomajtó fájának vöröses, pergő festékű, időmorzsolta látványában.

Zsille Gábor: Elúszik, beköszön

Gyerekkor az is, ahogy a gyóntatószék

a falra árnyékot vet, s amint a késő

délutáni napfény elúszik, beköszön,

kettősük felváltva élesedik, sápad,

a bűnökben pácolt deszkák felragyognak,

s az utcára lépve végül a repkénnyel

futtatott homlokzat is olyan, mint régen,

a levelek erezete, a párkányon

matató bogár, a galambok násztánca.

Mindenképpen!

Indítottam egy új kockás füzetet, melynek az első oldalára azt írtam: "Mindenképpen". Ebbe kerülnek a blogos társaknál megtalált kedvemre való receptek, melyeket mindenképpen ki kell próbálnom.
Persze, először elmentettem őket, de túl soknak bizonyult, most válogatok belőlük, és ezek kerülnek a füzetbe, ez már számomra a legjava. Már megint elborított a "sok"!
Tanév alatt általában a munkahelyemen eszem hétköznapokon.
Nyáron viszont kedvemre kipróbálhatok recepteket( szeretek főzni), de írtam le karácsonyi aprósüteményeket is, mert én sokszor gondolok a karácsonyra.
Apropó, munkahely... 
A képek az asztalomon lévő dolgaimról készültek. Van egy kis virág is az asztalomon a munkahely kertjéből a kolléganőm unokájának bébiételes üvegecskéjében.

Az itt hagyott tárgyak

Berta néni több mint egy éve halt meg, és megerősödött bennem, hogy semmit nem vihetünk majd magunkkal. Itt hagyjuk a tárgyakat, és az új tulajdonos, az örökös van amit használ közülük, de leginkább selejtez, eléget, elajándékoz...Még abban a házban sincs vége ennek a folyamatnak. Sok mindent össze lehet gyűjteni egy hosszú élet folyamán.
Éppen egy hete voltunk ott, és az egyik szobában az asztalon feküdt egy feszület, bizonyára meszelés miatt maradt ott. Visszatettem a helyére, oda, ahol régen is volt, és közben továbbra hangosan kopogott az ablakon a vasárnapi eső.
Vannak percek, melyek mélyen megmaradnak bennünk...Nem is akarok ebből többet kihozni.

Kerestem Márta által olvasott és ajánlott( köszönet minden ajánlásáért)  Eric Metaxas könyvet Dietrich Bonhoefferről. Aztán egyszer ötletszerűen bementem egy még nem látogatott könyvesboltba, majd elhoztam a polcon lévő utolsó példányt. Tulajdonképpen Bonhoeffertől szeretnék olvasni, de az még várat magára, mert egyelőre nem találtam magyarul, de már előjegyeztem.
Függönyt mosok, lábat borogatok, és míg fel nem kell állnom, hogy visszategyem a függönyt, addig olvasok. Yvette még mindig itt van. Vagy ez már csak egy egyszerű eső?
Én is éppen most mosok függönyt, baj van az időzítéseimmel. Ha elkap a lendület ( mitől függ?), akkor az addig halogatott dolgokat gyorsan elvégzem, anélkül, hogy tekintettel lennék bármire is.