,,Mindössze hetven év egész életkorunk,
nyolcvan talán, ha erősek vagyunk:
az is jobbadán hívság és törődés,
sebesen elszáll és elragadtatunk."
(Zsolt 89,10. Sík Sándor fordítása)
Kinek ne jutott volna eszébe az elhunyt édesanyjával töltött karácsonyok emléke?
Nekem is, mert ez elkerülhetetlen, és nem csak így a karácsony közeledtekor.
Azok közé tartozott a szenteste, amit azzal is meghosszabbítottunk, hogy anyu akkor nálam aludt.
Mielőtt megérkezett, elővettem a karácsonyi dalok évekkel ezelőtt kinyomtatott példányait, és elérhető közelségbe tettem őket. Biztos, ami biztos alapon.
Elővettem még anyu nekem szánt, már becsomagolt ajándékait is, azokat, melyeket én hoztam át tőle egyszer még karácsony előtt, hogy ne neki kelljen később.
Egy mondattal indított el engem akkor: "Nem szabad belenézni!"
Nem is tettem volna, mert a meglepetés örömét nem akartam elveszíteni, és ezt ő tudta is rólam. De útravalóul azért elhangoztak az anyai szavak. Szintén, biztos, ami biztos alapon.
Mikor megérkezett hozzám szenteste délutánján, leültünk, és közösen megállapítottuk, hogy szép a fa. Kritika soha nem érte, mert mindig szép volt számunkra.
És jöttek: hagyományos vacsora, régi képek nézegetése, emlékek idézése, gyertyák és mécsesek égetése, kis angyalok mosolya, az unalomig hallgatott karácsonyi dalok sokasága, mindig ugyanazok évről-évre, mert ezeket kérte.
Ha a mások által énekelt dalokat mégis meguntuk, mi énekeltünk. Jó, hogy más nem hallotta, de mi magunkkal elégedettek voltunk, és csak akkor hallgattunk el, ha már mégsem voltunk azok.
A megszokott, a már régen kialakított mederben folyt az este, az újításoknak nem teret adva.
Mert a régi, a már megszokott kellett nekünk mindig karácsonykor.
Még mielőtt lefeküdtünk volna, elhatároztuk, ahogy előző években is tettük, hogy a TV-ben az éjféli szentmisét megnézzük.
De soha nem került rá sor, legfeljebb elkezdtük.
Végül belealudtunk a fényes ünnepbe.
.jpeg)
