Előtte

Eddig azt hittem, hogy csak Veszprémfajszon a kálváriánál volt annyira a Nagypéntekhez illő időjárás, de később kiderült számora, hogy mégsem így van. 

Ausztriában, Lackendorfban voltunk egyszer egy márciusi hétvégén, és a sétánkon beborult az ég, mikor elértünk egy fakereszthez. Nemcsak beborult, hanem nehéz, sötét felhők gyülekeztek fölöttünk, és esőt ígértek.Tudtam, hogy a félelmetesen szép hangulat maradandó nyomot hagy bennem, és majd emlék lesz belőle.

Akkor nem volt Nagypéntek, mint egyszer annál a kálváriánál, csak időben nagyon közel voltunk hozzá. 

Foltokban tükrözték az eget a korábbi esők maradványaiként megmaradt vízfoltok  a tavaszra előkészített szántóföldeken.

A megfeszített Jézus a kereszten egy út szélén volt, és felette is tornyosultak a felhők a szenvedését hangsúlyozó sötétséggel.

Megálltam előtte, és szégyelltem is volna később, ha a fenyegető eső miatt ezt mégsem teszem meg.

Májusban lesz két éves

A vasárnapi programunk M. családja volt ( már úgy érzem, hogy az enyém is), és persze a majdnem kétéves kisfiú, aki végül a főszereplő lett.

Amikor megérkeztünk, a saját kis homokozójában játszott, és az első szava számunkra az volt, hogy: "autó".

A második, felemelve a kis játékot, amivel addig dolgozott, a "lapát" volt, persze németül.

Aztán napközben egyre több szót hallhattunk tőle, és miközben mondta őket, meg is mutatta mindet, hogy teljesen tisztában legyünk azzal, hogy miről is beszél.

A félreértés nem lenne jó.:)

M.-t már nagypapának hívta úgy, hogy "Opa", engem pedig Évának, miután az anyukája erre is megtanította.

A sok játék és tárgy között egy hajkefe is volt, és először a saját haját fésülte vele, majd az anyukájáét kezdte el fésülni, végül pedig kitartó türelemmel egy baba szőke haját is.

Tudta, mit kell tennie mindennel, és pontosan úgy viselkedett és csinált mindent, mint egy kétéves.

Vidám volt és aktív, és csak egyszer sírt, amikor elvették előle a tányérját. Persze, csak azért, hogy még egy kis ennivalót tudjanak beletenni.

Rögtön védeni kezdte azt, ami az övé, és ez a védelem részéről még csak a sírás volt. Miután visszakapta, azonnal megnyugodott, és úgy folytatta az evést, mintha mi sem történt volna.

Van még sok apró történetem, de nem írhatok mindenről...

A délután eseményeiről is beszámolok majd, melynek a helyszíne egy játszótér volt.

Megbeszéltem a szülőkkel, hogy nem teszek fel teljes képeket az arcáról, ezért van szinte mindenhol a szőke buksi.:)

                 

A csokoládéról

  

   

Pár hete kerestem a neten valamit Kőszeggel kapcsolatban, és közben megtalálam ott egy csokiboltot is. 

Csokiszeg a neve, és a városka központjában van, könnyű megtalálni. Mielőtt bárki is találgatná, miért éppen ez a neve, megtudtam, hogy az épületben korábban vasbolt volt.

Mivel tudtuk már, hogy másnap Kőszeget is útba fogjuk ejteni, és mondtam M.-nak, hogy menjünk el inkább oda egy délutáni kávéra, mint bármelyik más cukrászdába.

Kiderült, hogy kicsi a bolt, nincs elég ülőhely, de nekünk éppen jutott. 

Színes világ várt ránk ott édességekkel, teásdobozokban sokféle teával, és már a húsvétra készülődéssel is. 

Elég drága a hely, de végül az enyém lett egy a képen látható Mozartos csokiból, M. ajándékba is vett valakinek, és kértünk még kávét is. 

A kávénk mellé természetesen szintén csokit kaptunk, elvégre ott minden csak róla szól.

Végül a  csokibolt mottóját írom még ide: 

„Ne fald! Élvezd a csokoládét!”

Kőszegi napsütés

Kőszeg felé vezetett az utunk szombaton, és én készítettem újra az autóból pár képet a fákról is.

Semmi tavaszra utaló jelet nem mutattak még, csupaszok voltak az ágak mindenhol, de a Nap sütött, és +13C volt február 28-án délben.

Öt kilométerenként láttunk egy-egy kis hókupacot, melyek azt mutatták, hogy csak ennyi maradt meg az egy héttel korábbi nagy hóból. 

Megérkeztünk Kőszegre, és azt láttuk, ami a képeken is van.

A tavasz közeledtét érezték az emberek, és még ugyan dzsekikben, de már kint ültek a kávéházak és éttermek előtt, és ráérősen kávézgattak. 

Talán még fagyiztak is, és az arcukat már sokan a Nap felé fordították, a színes házak fölött pedig tiszta volt és kék az ég, ahogy a költő is írja: "béke-kék"*.

* Buda Vladimír

A stressz helyett...

Az autóból való fényképezés előnye, hogy közben mindig sokat láthatunk, a hátránya pedig, hogy sok az elmosódott kép. 

Folyamatosan jönnek a fák, és a látványuk egy letekert filmszalag egymást követő képeihez hasonlítanak.

Ha tudnának, akkor a sorban állók fák a harmonikus együttélésre taníthatnának, a szántóföld magányos őrzői pedig az egyedüllét kihívásaira. 

Én ott és akkor már nem akarok tanulni, el is teszem a fényképezőgépemet, és csak a szememmel kattintgatok. Elfogadom, hogy  ami megmarad, az megmarad, ami elvész, az menjen is. 

Igyekszem a belső békém keresni, ha nem is én foglalkozom a külső "útjavításokkal". 

Nagyon rögös és kátyús mostanában az út, és én csak egy kis aszfaltmunkás vagyok,  majd  43 nap múlva tudok résztvenni  a javításban.

A belső utam pedig már csak az én dolgom...

Egy érintés története

Fárasztó a nap, nagyvárosi a nyüzsgés, és egymás sarkába lép az ünneplő tömeg. Késő délután végre leülhettünk oda, ahol voltak még szabad székek, és ezzel egy nehéz, de végül eredménnyel záródó feladatot oldottunk meg. 

A poros lábunk zsibbadt fáradtsága igényelte már a pihenést, a kezünket az asztal szélére téve lazítottuk, egymást pedig éppen csak a másik felé közeledő ujjainkkal érintettük. 

Nem az összezáródó, és nem is az összefonódó ujjakkal, csak a közelség  érzésének megnyugtató biztonságával, és a kevesebb mint egy négyzetcentiméternyi bőrünk melegével.

Mezítláb

 

Akkor most bővebben is a mezítlábasságomról! :)

Voltunk egyszer Somogyvámoson a Krisna-völgyben. Mikor bementünk az ott lévő templomukba, le kellett vennünk a szandálunkat vagy a cipőnket. 

Ez természetes volt számomra, mert tisztelek minden vallást, és az előírt szokásaikat is.

Hőség volt, és a hűvös kő jól is esett a talpaimnak, és valami szabadságérzetet is adott.

Mikor kijöttem a templomból, felvettem a szandálom, és elindultunk a völgy kijárata felé vezető nagyon hosszú úton, és mivel jó érzés volt korábban mezítláb lennem, döntöttem...

Levettem újra a szandálom, lóbáltam a kezemben, és már önszántamból mentem így tovább.

M. kérdőn rám nézett, és azt mondta, hogy itt már nem kell mezítláb lenni. Mondtam neki, hogy én így megyek továbbra is, mert így jó nekem, és nem a kell vagy a nem kell kérdése dolgozik bennem.

Száriban jött velem szemben egy a Krisna-völgyben élő nő, és a lábán saru volt. Mosolyogva rám nézett, és megkérdezte, hogy elfáradtam-e, hogy nincs rajtam a szandál. Mondtam neki, hogy nem, de annyira élvezem a mezítlábasságom!

Nevetve intettünk egymásnak búcsúzáskor.

Aktuális

A lenti sorokat még 2012. január elején írtam a blogomba, miután Frauenkirchenből hazajöttem.
Átmásolom most ide őket újra:

"Szombaton egy templom mellett mentünk el és kicsit kételkedve ugyan, de lenyomtam a kilincsét. 

Lám, nyílt az ajtó és örültem, hogy nem misére, istentiszteletre, hanem csak a csendért, egy imáért és a látványért érkezőket is várja Isten háza. Nem is olyan természetes, hányszor nyomtam le hiába a kilincset. 

Az országért nem mondtam még ilyen mélyről jövő imát!"

 

Kis fények

Már később sötétedik, de még mindig elég korán hiszen január van, vagyis egy vérszegényen fényszegény hónapban élünk. 

Ruston voltunk még, amikor már láthattuk a kinti és az ablakok mögötti fényeket is és az én figyelmem, hogy lássam őket széles skálán mozgott. Az ott található talán legkisebb ablaktól egészen a templom tornyának tetejéig. 

A kis ablak üvegén egy kinti lámpa is tükröződött, a torony tetejét pedig még adventről és karácsonyról ott maradt fenyőfák vették körül.

Ha nem tudtuk volna, hogy hol kávéztunk előtte később megtudhatnánk, mert a hely nevét már késő délután is egy lámpa világította.

Olyan jól tudjuk, hogy ablakokon át benézni nem illik, de azért az üveg mögötti fényeket észrevenni még szabad az idegeneknek is, és a parkolóból a falon túli lámpáknak is jár még egy búcsúpillantás.

Utána már az sincs, lehet indulni és a rövid út után még mindig világosban hazaérni.

 

Egy nappal korábban

Szeretek Rustra menni egy kis egyszerű szépségért és harmóniáért.

Nem mintha országhatáron belül nem találnám meg ezeket, de szombaton mégis átléptük a közeli határt is értük.

A születésnapom előtti napon voltunk ott, és egy kicsit előre is "ünnepeltünk" már, mert az egyszerű szépség és a harmónia ajándék is lehet. 

Először megnéztük a Fertő tó jegén korcsolyázókat, majd sétáltunk a városkában és később  kávéztunk is.

Kávézás közben láttam azt a faldarabot, mely ott volt tőlünk pár méterre. Betűzgettem a falon lévő szöveget, de nem tudtam lefordítani, csak azt a számot láttam, hogy "15", és még az utána lévő szót is megértettem. 

Aztán M. lefordította az egész mondatot, és én már másképp néztem utána azokra a 15. században is létező kövekre, melyek társaikkal együtt valaha falakat alkottak és Rustot körülvéve védték a várost.

Erő és méltóság van bennük még mindig, pedig alig maradt meg a falból valami, és megnyugtató az, hogy még jelent az emberek számára valamit azoknak a szavaknak a lényege, hogy: tisztelet és őrzés.

Ezért is létezhetnek még mindig azok a kövek, és ezért is juthatnak eszembe róluk pozitív tulajdonságok, melyek értékek számomra is.

Na, tessék, ez lett a vége! :)

Idáig jutottam el, pedig csak egy egyszerű kávézástól indultam és arról akartam eredetileg  írni.

 

 

Téli úton

A csípős hidegben kimozdultam a falak közül kicsit megtaposni azt a kevés havat, ami nálunk van. 

Néztem, hogy máshol milyen sok esett, de mi megbecsülve azt, ami nekünk jutott, ki is választottunk egy hosszú és egyenes utat a sétára, hogy ne kelljen azon gondolkoznunk közben, hogy merre is legyen az irány.  

Láttunk sok az útra is hajló nád virágzatot, a nádak közül előbukkanó kis kápolnát és behavazott, tétlenségre ítélt csónakokat. 

Lehajoltam, hogy száraz faleveleket fényképezzek, mert mit meg nem tesz az ember néha fájós derékkal is.

Itt-ott a gyenge napfénytől is fénylett az aszfalt, és beleveszett az út vége a nagy semmibe, mi pedig mentünk annak a nagy semminek az irányába.

M. gyakran fújt orrot, én is elég sűrűn, és mivel tudtam, hogy majd a nagy hidegben kell a zsebkendő, tele is pakoltam velük még itthon a zsebem.

Közben balra egy fatákolmány valamiknek a megfigyelésére, majd jobbra a legközelebbi falu templomának tornya is látszott már, és jött a zoom, hogy legalább úgy közelebb legyen.

Én hamarosan vörösre fagyott és megdermedt kezekkel beszálltam a közeli parkolóban az autóba. Kesztyű a zsebemben, de nem lehetett volna benne kattintgatni, így inkább hagytam, hogy az ujjaim fagyosan bénára zsibbadjanak.

A hazafelé vezető úton pedig mondogattam M.-nak, hogy milyen jó volt minden, és valóban  így  gondoltam, de közben a radiátoraim is eszembe jutottak.