Akár egy film helyszínei is

Hópelyhek az én álmaim,

Fehérek, halaványak,

Néha eltűnnek-foszlanak,

Alighogy földreszálltak.

Hópelyhek az én álmaim,

Fenn zizegve zenélnek,

Szelíden, árván, félszegül -

Meg ne lássa az élet!

(Reményik Sándor: Hópelyhek-részlet)

Vannak helyek, melyek akár egy történetet éppen csak képekkel sejtető és befejezetlenül maradó film helyszínei is lehetnének a sárgán fénylő ablakokkal, egy apró teaházzal és hópelyhektől fehéredő esernyőkkel... 

Vagy inkább könyvek helyszínei lehetnének, mert a könyvekben a képzelet nagyobb szerepet kap mint a filmekben.

A valóságban is láthatók voltak, és néztem is őket egyszer egy még első havazáskor, mert éppen ott voltam és közben rám is hullottak azok a pelyhek.

Aztán beraktam a látványt a saját életem apróságai közé, és ott jobban megmaradnak mint bármilyen tettek.

A közeledő február

 Csukás István: Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,

hóval teríti a vedlett falakat,

itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,

ahol a kabátja elszakadt.

.

Vigyázva lépkedek a hóesésben,

meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,

fehér lett üstököm, s a hátamon

habzó angyalszárny világít.

.

Lábammal írom most a verset,

e séta lesz most a költemény,

bár összevissza ritmusban lépeget,

de azért van benne zene és remény,

.

hogy lábtörés nélkül elérek a célig,

s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,

válluk vonogatva elmaradnak a fák,

sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.

.

Kisandítok a hó alól, a tél alól,

sirály sípol, beérkező vonat dudál,

kemény sarokkal hersegve csúszkál

s a jégbe monogramokat vés február!

Megváltozik egy hónap neve hamarosan, de a tél tart még, és én is téli verseket keresek és olvasok.

Hallgatom M.-t is, aki arról beszél, hogy míg ő itt van nálam, addig otthon a rögzítője egy filmet vesz fel.

Aztán elkezd mesélni Tolsztojról, a Háború és béké-ről, majd hozzáteszi, hogy még télen megnézi a felvett filmet, mert azt csak télen lehet, és a havas jelenetei is csak ebben az évszakban az igaziak.

Aztán Zsivágó doktorról is beszél, hogy az is egy téli film számára, én pedig folytatom azzal, hogy Sztrelnyikov, a forradalmár is téli tájon és hóban futó síneken "száguld" rettegett páncélvonatán, miközben az ott álló emberek felismerve őt félelemmel mondják ki a nevét.

M. bólint, mert már elmondta korábban nekem, hogy mikor először látta egy moziban Omar Shariffal a filmet még gimnazista korában, ez a jelenet erősen rögzült benne.

Én már nem is ismétlem meg, hogy bennem pedig a nárciszmezős táj maradt meg mélyen, mert ő is tudja ezt már.

Kis fények

Már később sötétedik, de még mindig elég korán hiszen január van, vagyis egy vérszegényen fényszegény hónapban élünk. 

Ruston voltunk még, amikor már láthattuk a kinti és az ablakok mögötti fényeket is és az én figyelmem, hogy lássam őket széles skálán mozgott. Az ott található talán legkisebb ablaktól egészen a templom tornyának tetejéig. 

A kis ablak üvegén egy kinti lámpa is tükröződött, a torony tetejét pedig még adventről és karácsonyról ott maradt fenyőfák vették körül.

Ha nem tudtuk volna, hogy hol kávéztunk előtte később megtudhatnánk, mert a hely nevét már késő délután is egy lámpa világította.

Olyan jól tudjuk, hogy ablakokon át benézni nem illik, de azért az üveg mögötti fényeket észrevenni még szabad az idegeneknek is, és a parkolóból a falon túli lámpáknak is jár még egy búcsúpillantás.

Utána már az sincs, lehet indulni és a rövid út után még mindig világosban hazaérni.

 

Egy fényes történet

Ha megállok egy templomban egy színes ólomüveg ablak alatt, nézek is valamit és közben fotózok is, jöhet a kérdés: "Mit nézel"?

Mit mondjak válaszként? Azt nem mondhatom, hogy semmit, mert nem igaz, szavakkal elmondani pedig vagy túl rövid vagy inkább túl hosszú. 

Inkább hívom őt is, hogy jöjjön és nézzük még együtt, mert olyan gyorsan eltűnhet a fény.

Egy nappal korábban

Szeretek Rustra menni egy kis egyszerű szépségért és harmóniáért.

Nem mintha országhatáron belül nem találnám meg ezeket, de szombaton mégis átléptük a közeli határt is értük.

A születésnapom előtti napon voltunk ott, és egy kicsit előre is "ünnepeltünk" már, mert az egyszerű szépség és a harmónia ajándék is lehet. 

Először megnéztük a Fertő tó jegén korcsolyázókat, majd sétáltunk a városkában és később  kávéztunk is.

Kávézás közben láttam azt a faldarabot, mely ott volt tőlünk pár méterre. Betűzgettem a falon lévő szöveget, de nem tudtam lefordítani, csak azt a számot láttam, hogy "15", és még az utána lévő szót is megértettem. 

Aztán M. lefordította az egész mondatot, és én már másképp néztem utána azokra a 15. században is létező kövekre, melyek társaikkal együtt valaha falakat alkottak és Rustot körülvéve védték a várost.

Erő és méltóság van bennük még mindig, pedig alig maradt meg a falból valami, és megnyugtató az, hogy még jelent az emberek számára valamit azoknak a szavaknak a lényege, hogy: tisztelet és őrzés.

Ezért is létezhetnek még mindig azok a kövek, és ezért is juthatnak eszembe róluk pozitív tulajdonságok, melyek értékek számomra is.

Na, tessék, ez lett a vége! :)

Idáig jutottam el, pedig csak egy egyszerű kávézástól indultam és arról akartam eredetileg  írni.

 

 

A születésnapomról

A születésnapokat nem szoktuk tárgyak adásával megünnepelni, úgyis sok van már belőlük. Még a legkisebb élmény is többet ad egy mellőzhető dolognál.

Vasárnap délelőtt a Helytörténeti kiállítást néztük meg a Múzeumnegyedben. Ez már a harmadik kiállítás volt számunkra három egymást követő héten.

Újra sokmindent láttunk, és közülük arról a zongoráról mutatok három képet, melyen egykor  a soproni Kurzweil Ferenc is tanította Liszt Ferencet zongorázni. 

A hangszer több mint kétszáz éves, a díszes betűkkel írt és arany színnel körülvett jelzése szerint Bécsben készült Johann Schanz műhelyében.

Soha nem ettem még vegán étteremben, mert inkább hús párti vagyok. 

Tegnap mégis egy ilyen helyen volt a születésnapi ebéd. 

M. az előtte lévő napon más valami miatt arra járt, majd elmondta nekem, hogy mit látott, és így végül nem a "csillagok alatt" ebédeltünk, hanem  az általa felfedezett helyen. 

A desszertet a kávéhoz már egy olyan helyen ettük meg, ahol a rétesek nagy választéka volt, és mind a két hely jó választásnak bizonyult egy születésnap egyszerű és szép megünneplésére. 

Ilyennek akartam és ilyen is lett. 

  

   

Délután alaposan megáztunk, és ez az eső elvitte a városból a maradék havat is. Az élet megszokott rendjét mutatta úgy, ahogy benne az enyémet is. 

Egy évvel idősebb lettem.

Jól telt el a nap. 

Voltunk olyan helyen ahol régi, szép tárgyakat láthattunk és mellé tudást is kaptunk,  és olyan helyekre is mentünk, ahol finom ételeket.

Szép szavak is voltak ezen a napon, melyeket írásban vagy telefonon közöltek velem, és nekem ugyanolyan jó érzés volt megköszönni, mint megkapni őket.

Mert kapni és adni együtt jó.

Magamnak

 

"Hetvenkét izom kell a duzzogáshoz, de csak tizenkettő a mosolygáshoz."

(Mordecai Richler)

Nem adhatok többet magamnak a születésnapomra, mint annak a tizenkét izomnak a megmozgatását.:)

A meleget sugárzó jégszív

Egyszer nézegettem a fatörzseket, közöttük a platánfák egy térképhez hasonlító kérgét is és láttam, hogy már a téltől is kaptam egy szívet pár hópehely és némi jég formájában.

Minden és mindenki alakítja a szeretet érzését a lehetőségei szerint. 

A pék szív alakú süteményt süt, a tél jégből mintázza, az emberek pedig érzelmeiket adják és ha adják, vissza is kapják őket. 

Ez is olyan egyszerű: "ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni."

Igaz, hogy nem mindig ugyanattól kapjuk vissza, mint akinek adtuk, de végül az egyensúly meglesz, mert az adás-kapás törvénye a kiegyenlítődésre törekszik. 

Így működnek a jó emberi kapcsolatok és maga az univerzum is.

 "A szív hangjai sokszor hallhatatlanok, éppen ettől halhatatlanok."

(Tatiosz)

Egy januári reggelen

Januárban születtem és anyu mesélte, hogy akkor is hó volt, és ő a jégen elcsúszva elesett, így korábban is jöttem a világra.

Nézem reggel ablak kinyitása után az előttem lévő téren az álldogáló vagy éppen siető embereket, és el is raktározom a látványt, hogy majd nyári hőségben izzadva is megtalálható legyen.

Mielőtt becsuknám a már hűlő szoba ablakát vizet forralok a kávémhoz, hogy míg iszom főleg a blogokat olvassam, mert azok jobban érdekelnek, mint a kampány  ígéretei.

Nem vonz a politika, de elkerülni nem tudom mert jelen van, a működése következményeiben élek és észreveszek sok mindent, ami kapcsolatban lehet vele.

Aznap reggel is elém kerül újra egy már sokszor látott de mindig aktuális kép, melyen egy tüntető nő tart egy vastag kartonpapírt és rajta egy filctollal írt mondat: 

"Aki semmit nem tud, kénytelen mindent elhinni!" 

Alatta pedig a neve annak, aki eredetileg így gondolta: Marie von Ebner-Eschenbach.

"Otthon a városban" kiállítás

A 21. századi lakótelepi lakásomból az évszázadokkal korábbi lakások belsejébe kerültünk. 

Nem kellett más hozzá, csak elmenni a soproni Múzeumnegyedben látható "Otthon a városban" kiállításra, ahol tíz teremben láthatók a restaurált 17-19. századi polgári lakásbelsők.

Úgy örülök, hogy helyben csinálhatjuk meg magunknak ezeket a programokat! Szombaton a Storno-ház, másnap egy újabb kiállítás. Nincs értük utazás sem, csak egy rövid autózás a legközelebbi parkolóig, majd onnan még  néhány perces séta.

Újra zsúfoltság várt ránk, de ez tükrözi az akkori lakberendezés jellegzetességét is, és így nem is volt benne semmi meglepő.

Az utolsó két képen az általam szeretett kis részleteim vannak, közelről hímzés egy ruhán, majd nagyon régi könyvek aranymintás gerincei. 

A képeket nem sorrendben tettem fel hanem úgy, ahogy éppen jöttek. 

Az emlék mindent egy kavalkádként őriz meg úgyis, csak az idő múlása és a képek nézegetése segít a kibogozásukban, és a nem mindig fontos sorrend felállításában. 

A nagy egész emléke úgyis lehet csak egy elmosódott fehér folt, de részleteire is visszaemlékezve valójában mind színekben gazdag kis világok, és én bárhol meg is kaphatom őket, mert nem távolság függők. 

   

Téli történet

"Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök."

Reményik Sándor: Csendes csodák- részlet

Valahogy így éreztem akkor is, mikor egyszer egy nagyon szegény falu egy nagyon hideg téli napján megálltunk és dombon felfelé menve a templomhoz igyekeztünk. 

Az úton nem találkoztunk mással csak néhány szánkózó gyerekkel, akik köszöntek nekünk, mert falun még köszönnek az ismeretleneknek is. Ez jó szokás, mert még  idegen helyen is olyan "befogadó".

A templom ajtajának kilincsén egy egészen kicsi fenyőág lógott még karácsonyról ott maradt díszként, de Isten háza zárva volt.

Röviden...

Egy téli bejegyzés nem csak havas képekből és a zord időjárás részletezéséből állhat.

Helyettük legyen itt most három régi képem, melyek akár szavak nélkül is melegíthetnek.

A Storno-ház Sopronban

Szombaton elmentünk a Storno-házba. Sok évvel ezelőtt voltunk ott utoljára egy azóta már elhunyt baráttal együtt.

Az egykori épületben szállást kapott Mátyás király is 1482-1483 telén, mikor seregével Bécset ostromolta, és akkor "nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára".

A házban kétszer koncertezett és lakott is Liszt Ferenc. 

Id. Storno Ferenc a  történet szerint 1845-ben Pozsonyba indult, de egy asszony rossz irányt mutatott neki, és tévedésből Sopronba érkezett. Azonnal munkát talált egy kéményseprőnél, majd festő, restaurátor és műgyűjtő lett. Főleg az egyházi műemlékek, oltárképek, freskók restaurátora volt. A mostani ház már XV. században is létezett, de 1720-ban nyerte el végleges formáját.

1872-ben vette meg id. Storno Ferenc, és az általa elkezdett gyűjtemény, amely  régiségekből, antik bútordarabokból, használati eszközökből, műalkotásokból is áll még három generáción át gyarapodott.

Az egykori művészlakás egy ideig magángyűjtemény volt, ma már Sopron város tulajdona. Amikor 1984-ben az utolsó soproni családtag, Storno Gábor elhunyt, a lakást és a gyűjteményt a városra hagyta. 

Minden csupa szín, aranyozott vagy barnán fénylő képkeretek, már csendben lévő órák, a falakon freskók, a mennyezetek különlegesen díszítettek, a polcokon tompán fénylő üvegek sora, és az ablakokkal szemben lévő tükrök megkétszerezik  a fényt. 

Jézus szomorú arca arany háttér előtt, rég elporladtak már a szobrok és festmények modelljei, a bőr székek támláján angyalok, az üvegek mögötti könyvek gerincén ablakok tükröződnek vissza, és az évek múlásával is fénylenek még a faragott bútorok.

Ezek jutottak most eszembe.

Aki Sopronban jár és érdekli a Storno-ház is megtalálhatja az új Múzeumnegyedben, Fő tér 6-8.

Az ott dolgozók kedvesek, udvariasak, segítőkészek, felkészültek, tájékoztatást és tanácsot is adnak. Türelmesek is!:) A velünk lévők mindig kivárták, míg mi hosszan  bogarászgattunk a szobákban.

Jöhetne róluk az előbb felsoroltakhoz még több pozitív jelző, de nincs több a tarsolyomban ugyanúgy, ahogy a gyűjtemény értékéhez és szépségéhez sincs már.