Az egykori Hálanaplómból

  

75. "Széttártam a karjaim, mint abban a bizonyos Titanicos jelenetben a lány. Én a szélnek, a térnek..."

Mikor még írtam a blogomban Hálanaplót, akkor a fenti sor is ott volt egyszer, és a 75. számú hálámként leírva került bele. 
Egyszer spontán jött a mozdulatom az öröm kifejezésére, és a karjaim egyszerűen így reagáltak.
Aki sokszor falak között él, annak a szabad tér is lehet a vágya, és mikor ott van előtte, el is kezd lépkedni benne.
A szél hangját sem az ablakon át hallja már, hanem érzi, és akár meg is lebegtetheti vagy elviheti még a sálját is messzire. 
Néztem én is már egy sálam után, amit elvitt a szél, és ami soha többé nem is került vissza  hozzám. 
Ott maradt a sötét felhőjű ég alatt egy Nagypénteken a veszprémfajszi kálvária fehérfalú stációinál.

Egy kis "használati utasítás" hozzám és a blogomhoz:)

Sokat nézegetem a régi fotóimat mostanában, ami nem volt eddig így.  
Jönnek elő az emlékek, de a velük kapcsolatos gondolataim már mostaniak, ami nagyon is természetes.
A képek maradtak olyannak, ahogy valamikor elkészítettem őket, de én már változtam azóta.
A blogomban egyre több régi képem van, bizonyára észre is vettétek, emlékszem a történetükre, és írok róluk a mai a szememmel is látva őket.   
Az írásaimmal továbbra is megmutatok magamból, mert árulkodnak rólam a soraim, de van, ami csak az enyém marad. Amiről viszont írok, az továbbra is igaz, semmi hamisítás nincs bennük.
A blogom inkább nyugiszoba lesz ezután is, mert erre van szükségem. 
Inkább ez legyen, mint dühöngő, mert próbálok a jóra és szépre fókuszálni, vígasztalódni is közben velük, és ezzel nem akarok idealizálni semmit egy hamis képpé alakítva, csak olyan irányba akarok menni a blogomban is, ami most jó és kell nekem. 
Talán másnak is így megfelelő, és természetesen most az olvasóimra gondolok. 
Nem akarok túl sokat rágódni, vagy újra élni a rosszat, ráadásul "közönséget" is bevonva, mert a ti lelkivilágotokat is óvnom kell.:)
A rágódás helyett egy kis gondolkozás-félére, elmélázásra, és a hangulatokba való elmerülésre még mindig szükségem van.
Rejtekhelynek is kell a blog, hogy menekülhessek a káoszosodó világ elől a híreivel együtt, melyeket természetesen követek, és el is ítélem, amit kell, de fárasztanak és szorongok tőlük.
Politizálni is csak a magam módján fogok, szerintem ti tudtok olvasni a sorok között is.:)

Hadd csörögjenek!

Nem régen egy általam  szeretett blogban olvastam, hogy írója szépen felöltözött, és karkötőt is tett a csuklójára.

Eszembe jutottak a sajátjaim is, melyek egy virágokkal festett zöld üvegtartóban vannak, és a fedelét már évek óta nem emeltem fel.

Mióta nyugdíjban vagyok nincs is igazán alkalmam, hogy használjam őket. 

A boltba menéshez mégsem teszek fel karkötőt, a csuklóm díszítésének vágya is bizonyára valahol elveszett, ha az órámon kívül nincs más rajta semmi.

Írtam is erről abban a blogban kommentként, hogy legalább a szobámban meg kellene egyszer csörgetnem őket. Hozzátettem azt is, hogy az a rossz, hogy már nem is gondolom komolyan ezt a lehetőséget.

Jött rá a biztatás, és nem is egy, hanem kettő, hogy: 

"Hadd csörögjenek azok a karkötők!" 

Ebben az egy mondatban annyi minden benne van:

Még több örömöt adhatnánk saját magunknak, és még indokok sem kellenének hozzá.

Lehetőségekre sem érdemes várni akkor, ha valamit megtehetünk azonnal is.

Kerestem egy régi képet a csuklómról, mert mostanában készült természetesen nincs  róla.

A blogom írását érintő vágyaim...

Az utcán kis, már az adventet és karácsonyt ígérő, de még mindig korai fények pontozták be  a leveleitől  megfosztott, és az ágait már megmutatni is tudó fát. 

Mögötte egy lehúzott, még nyárról ott maradt, tétlenségre ítélt napernyő.

Rájuk néztem, kattintottam, és tovább mentem.  

Az egyetlen élénk szín, amivel találkoztam, az a kitartóan továbbra is megmaradó sárga, mely néhol a szürke járdán, a szintén szürke törzsű fák alatt, és a szürke padok réseiben bújt meg. 

A színek kontrasztja nyilvánvaló volt.

Ezeket is láttam a ködös utcán történő sétámon. 

A látottakon alapuló, és az azokkal kapcsolatos gondolataim pár mondatos kifejtése ezúttal elmarad.

De megvan bennem, a blogomat íróban, a nehezen kommentelhető, a tények helyett inkább a látottak hangulatának néhány szóval, és a szavak nélküli képekkel történő átadásának vágya.

Szokás szerint, és továbbra is. 

Eltelt 14 év

2009. november 20-án kezdtem írni a blogomat. Ma 14 éves. Emlékszem, este kezdtem el írni, és mindössze ez állt a bejegyzésemben:

"Időnként a porcelán teakiöntő helyett zománcosra vágyom. Terítő sem kellene, csak időkoptatta faasztal. Kinéznék az ablakon át a ködös tájra a forró tea gőzén át, és várnám az estét."

Ennyi volt, nem több. Több mint 2 sor az egész egy lényegtelen dologról. Most már többet írok, de igazán lényeges dolgokról most sem. De az is lehet, hogy  a lényegtelen dolgok is lehetnek lényegesek. Hiszen ezekből áll az élet nagy része. Hangulatok, életem apró történései, sorok arról, hogy mit szeretek, merre járok, mit csinálok, mit olvasok, milyen az időjárás, kivel találkozom... 

Ez az életem. Lenyugodtam, megbékéltem a sorsommal. Ez vagyok, ezt tükrözöm. 

Írhatok például arról most, hogy szeretem a szarvasos, hópelyhes mintákat. Vannak ilyen plédjeim, bögréim, mécsestartóim, ágyneműim. Vettem is magamnak, és mikor megtudták, hogy kedvelem őket, ajándékba is kaptam néhányat. Összegyűltek.

Megint megosztottam valamit másokkal, ami lényegtelen velem kapcsolatban, de mégis az én mindennapjaim kis részei, és örömet okoznak, tehát fontosak is lehetnek. Ezt tudom átadni másoknak.

Marad ilyen a blogom, írom tovább így. Megpróbálom elérni a 15 éves évfordulót. Remélem, hogy sikerül.

Újra itt

Miután hazahozott M. pénteken a kórházból kipakoltam a bőröndömet, és nekiálltam mosni. Kétszer kapcsoltam be a mosógépet, minden tiszta már. Vasalni is kellene, de most nincs hozzá kedvem. Ha nincs, hát nincs. Helyette inkább ülök a számítógép  előtt, és olvasgatom a blogokat, nagy lemaradásaim vannak ugyanis. 

Sokáig voltam távol, van mit visszaolvasni. Mennyit írtatok azóta, és most olyan jó elmerülni a régi bejegyzéseitekben. A munka várhat rám, nem siettet senki és semmi. Élvezem, hogy jól vagyok, és újra sok minden érdekel. Milyen jó nem mély depressziósnak lenni. Kinyílt a világ számomra megint.

Nem felejtettetek el. Olyan jó ezt tudni és  érezni. Szeretettel teli kommenteket kapok, és hálával gondolok arra, hogy nem ért el egyetlenegy szemrehányó sor sem azért, amiért semmire sem reagáltam sokáig. Pedig mennyi biztató szót kaptam, hogy írjak az elmúlt hónapkban, de nem ment. Igaz, hogy nem is voltam itthon, és nem is érdekelt semmi. Lehúzott a mélység.

M. itt van két  napig most nálam, sokat beszélgetünk, minden érdekli, ahogy engem is. Utána pár napra elmegyünk hozzá. Ha megjövök alapos nagytakarításhoz fogok, selejtezni is kellene. Minden elmaradt míg nem voltam itthon.

De most mégis helyette itt ülök a kávém mellett, és olvasgatok. Nagyon lassan iszom közben a kávém, ahogy mindig is szoktam. Időnként belekortyolok,  ki is hűl mire a végére érek, de nem bánom. Semmit nem bánok.

Jó újra érezni a napjaimat, nem sírni, és csak feküdni naphosszat és éjszakákat halálfélelemmel és bizonytalansággal teli érzésekkel. Élvezet megint nyitottnak lenni, és mosollyal  a szám szögletében élni az életet. Ajándékba kaptam.

Új képeim nincsenek egyelőre, a régiekből válogatok. Nézzétek el nekem. Vissza kell szoknom az életbe, és ehhez még idő kell. Szerencsére megadatott nekem, nem kell még elhagynom ezt a világot, ahogy hónapokig hittem tévesen.

                                            

Ez történt velem

Köszönöm a sok kommentet, és hogy annyiszor gondoltatok mindig rám. Hálás vagyok érte. Szégyellem, hogy soha nem írtam új bejegyzést, és nem válaszoltam a megjegyzésekre. Egyszerűen képtelen voltam rá. Mivel túl vagyok a problémámon, mely a hallgatásomat okozta, most megpróbálom leírni, hogy mi is történt velem. 

Még márciusban kiderült egy laborvizsgálaton, hogy véres a székletem, és viszonylag rövid időn belül 35 kg-ot fogytam. 84 kg-ról 49-re mentem le. Teljesen legyengültem. Meg voltam győződve, hogy vastagbél daganatom van. Olvastam róla sokat a neten, és minden tünet rám illett. Így szokott ez lenni, ha valamilyen betegséget beképzelünk magunknak.

Július 11-én kértem időpontot egy vastagbél tükrözésre, amit meg is kaptam október 14-re. Sok időt kellett várnom rá. Túl sokat. Lehetett gondolkozni, és közben nagyon mélyre süllyedni.

Közben tudtam, hogy ha valóban rákos vagyok, akkor nem fogadhatok el egy esetleges műtétet, mert nincs aki gondozzon, főzzön rám utána. Egy hónapos diétával jár a műtét utáni időszak.  Kemoterápiát, sugárkezelést  sem kaphattam volna, mert olyan rossz állapotbam voltam, hogy a mellékhatásokat, és a további fogyást nem bírtam volna elviselni. Ráadásul nincs Sopronban egyik sem, így utaznom is kellett volna értük.

Közben irattam végrendeletet, egy sikertelen eltartási szerződést is kötöttem volna, de szerencsére nem sikerült. Nem a megfelelő embert választottam volna rá. Jártam az ügyvédeket, meghosszabbítottam a sírok használati idejét, azt is, ahova temethetnek, ha eljön az idő. Tehát vártam a halált, mert elhittem, hogy az fog eljönni hamarosan.

A 7 hónapos bizonytalanság a betegségem felől annyira felőrölt, hogy mély depresszióba estem. Csak feküdtem egész nap és sírtam megállás nélkül, nem tudtam ellátni magam, nem tudtam elhagyni a lakást sem, bevásárolni sem, zsibbadt a lábam  is, járni alig tudtam, nem tudtam elrendezni a gyógyszereimet, a bloggal sem tudtam törődni, ahogy észre is vettétek, de azért  olvastam a többiekét. Mindig is érdekeltetek. Csak az írás, a jeladás magamról az nem ment sehogy sem. Nem és nem. 

Segítségre volt szükségem, tudtam, hogy depressziós lettem, még pedig nagyon mélyen. Magam nem tudok kijönni belőle. Ezért kértem egy időpontot a pszichiátriára egy szakrendelésre október elején. 4 nap múlva mehettem is. Az állapotom miatt nem tudtam elmenni a vastagbél tükrözésre sem végül. Maradt a bizonytalanság továbbra is számomra. Mennyi időm van hátra? Mi lesz velem?

A pszichiátriai szakrendelésről már haza sem engedtek, hanem azonnal beutaltak az osztályra, annyira súlyos volt az állapotom. M.hozta utánam a holmijaimat, ráadásul látogatási tilalom is volt a Covid miatt, így nem tudott bejönni hozzám egy darabig. Több, mint 4 hónapig voltam kórházban, közben csak karácsonyra jöttem haza, az ünnepet M-nál töltöttem. Ő mosott, vasalt rám, és rendszeresen látogatott a kórházban. Hozta, ami kellett. Az utolsó időkben hétvégére már hazajöhettem, de vissza kellett mennem utána még a kórházba.

Közben különböző vizsgálatokat kért számomra a kezelőorvosom. Mikor valamennyire jobban lettem, és meg tudták velem csináltatni a vastagbél tisztítást,  elmentem a tükrözésre is december 14-én. Jól szervezetten ment minden, minden vizsgálatra, melyekre szükségem volt az ottlétem alatt elvittek kerekesszékkel, egy kisérővel és mentővel ott helyben a kórházban. A szobámból az aktuális helyszínig.

Kiderült, hogy nincs daganatom, vagyis nem vagyok rákos, csak én lovaltam bele magam a hitbe. A pszichiátrián kapott alapos, sok odafigyeléses kezelések után 4 hónap után jobban lettem, sőt mondhatom, hogy már jól vagyok. Ennyi idő kellett arra, hogy az osztályon helyrehozzanak a mély depressziómból. Nagyon jó kezelőorvosom és pszichiáterem volt, elégedett voltam az ott folyó munkával, a rendszeres csoportfoglalkozásokkal, a terápiákkal is. 11kg-ot híztam míg bent voltam. Visszatért lassan az erőm, az aktivitásom, mely korábban elhagyni látszott. Már olvasni, sétálni, beszélgetni másokkal is tudtam.

Nagyon nehéz időszakon vagyok túl, de még élni fogok remélem egy ideig, a rák veszélye jelenleg elmúlt, és a lelkem is helyrebillent, lelki béke van bennem. Tudom élvezni újra az életet, és  egy étterembe, kávéházba is elmentünk, hogy újra örüljek az ízekeknek, a hangulatoknak. Annyi ideig nélkülöztem őket a depresszióm szürkén fekete mélységében. 

Október 6-án kerültem be a pszichiátriára, és február 17-én ( ma) jöttem  ki onnan végleg. Újra jól vagyok. Azt hittem hamarosan meg kell halnom, de szerencsére nem így történt.

Köszönöm, még egyszer, hogy sokat gondoltatok rám, és türelmesek voltatok velem, írtatok kommenteket a hallgatásom ellenére is. Én sem felejtettelek el benneteket. Jó, hogy vagytok nekem. Köszönet érte újra és újra.

Kihívások

Kihívásnak vagyok kitéve nap mint nap. Az eseménytelen napokból (kivéve, ha intézkedni kell, de erről már írtam) kell valamit összehozni, amit azért élvezek is, mert mindig szomorkodni sem lehet. Az rombol.

Blogot írni sem könnyű így. Unalmas szövegek a hétköznapokról, melyek nem adnak szinte semmit. Azért az a " szinte" ott van.

Próbálok a semmiből valamit kikerekíteni, mert egyelőre nem akarom abbahagyni a  blogot sem. Egyszer már megtettem évekre, az sem volt jó. Témahiány miatt tettem, most kezdek belemenni egy hasonlóba. Unalmas sem akarok lenni, de írni is akarok. Na, most akkor mi van? :)

Pár napja bejött egy lepke a lakásomba. Megfogtam óvatosan egy zsebkendővel, és kitettem az ablakon. Remélem túlélte. Esemény volt, mert nemkívánatos volt a lakásban, de ártani sem akartam neki. Megoldandó feladatot kaptam, még akkor is ha kicsi volt.

Emlékszem, hogy milyen jókat teáztunk, kávéztunk valaha a cukrászdákban. Mára már az is elmaradt. Csinálok itthon magamnak, mert nem akarom, hogy csak emlékekből álljanak a napok, hanem a jelent is éljem meg.

Azért vannak jó dolgok is mostanában a jelenben:

Szombaton Ausztriában orgonahangversenyen voltunk egy templomban. A bécsi Stephansdom orgonistája adott koncertet. Már nem is emlékszem, hogy mikor voltam utoljára koncerten. Orgona koncerten pedig egyáltalán nem voltam még. Nagyon tetszett, nem hittem volna mikor odamentünk, hogy ennyire a szívemhez fog majd szólni ott az a zene.

Ha már Ausztriában voltam bécsi szeletet ettünk, egy jó nagy adagot. Ott nincs is kis adag a Wiener Schintzelből, mindig hatalmasakat kapunk. Ez volt a vasárnapi ebédünk.

Pár napra megint kizökkentem az itthoni hétköznapokból. Megéltem a jelent, és jólesett. Most jönnek az egyhangú hétköznapok.

Beszéd és írás

Mióta M. át tud jönni a határon, van részem kimondott szavakban.  Itt van 2-3 napig, és beszélgetünk. Mikor először jött hosszú idő után, nehezen indult be részemről a beszélgetés. Elszoktam tőle.

Mennyit kellett valaha a gyerekekkel beszélgetnem. Mindig gondolkoznom kellett, hogy mit, hogyan mondjak - mert a gyerekekre hatnak a szavaink, még ha nem is úgy tűnik - , és ki tudja, hogy mire fognak emlékezni még felnőtt korukban is. A jóra is, a rosszra is, tehát megfontoltnak kellett lennem közöttük.

Egyszer kaptam, örököltem egy másik csoportból néhány főt, sok volt a sérelem bennünk. Keserű hangulatban kaptam meg őket. Beszélgettem velük, elmondhatták mi van a lelkükben. Kinyomtattam idézeteket a bajaik orvoslására. Tehát voltak részemről írott szavak is. Talán megőrizték őket. Mindig is vonzódtam a leírt szavakhoz. Az olvasás és írás hozzám közel álló dolgok. Közelebb állnak hozzám, mint a beszélgetések.

Van úgy, hogy leülök a számítógép elé, és azt sem tudom miről fogok írni, nincs nagy választék, de írhatnékom van. Aztán jöttek és jönnek újra a sorok, ha önismétlések is már. Ez van! 

Mert miről is szoktam írni? Reggelekről, estékről, kávéról, gyertyákról, csészékről, bögrékről, virágokról, esőről, napfényről, napjaimról, adventről, karácsonyról, évszakokról, időjárásról, lelki dolgokról, örömökről, egyedüllétről, blogról, emlékekről..., ez utóbbiról egyre többet. Korral jár bizonyára. A szavak néha változnak, ha a téma ugyanaz is marad, mert ez vagyok én, ez az én blogom. Ezt tudom örömmel adni nektek és magamnak.  Fogadjátok tőlem, szeretettel adom! :)

( A kép a volt munkahelyemen készült.)

Részleteim

Sok kicsi részből épül fel az ember, a lelke, a teste, kinézete, mely aztán egésszé alakul. A külső, belső állandó átalakulásban van. A blogokban is csak részleteket írunk le az életünkből. Mégis összeáll egy kép rólunk másokban. Hogy aztán ez mennyire felel meg a valóságnak, ez függ tőlünk és az olvasótól is. 

Minden bejegyzésre asszociálunk a magunk életéből, folytatódik a történet bennünk, amiről olvastunk, emlékeztet valamire, ami velünk is megtörtént. Mert az öröm,  bánat, nyugalom, béke, csalódás, veszteség, gyász, örökség, emlékek, tárgyak kezelése, az emlékek felidézése, oltás, olvasás, az időjárás, a virágok és növények figyelése, a blog írása, a hétköznapi, kis események, a reggelek és esték rutinjai stb. mindegyikőnkkel megesnek. 

Az írásainkon kívül a kommentjeinkben kitérünk saját magunkra is. Mindarra, amit a blogíró által leírt sorok indítanak el bennünk. Mert sokszor felidéződnek a saját történeteink, amit más is többé-kevésbé hasonlóan megélt, mint mi, és elénk tárta az éppen akkor olvasott írásában. A blogunkon kívül írunk magunkról néha a kommentekben is, nem mindig csak az író által leírtakra reagálunk.

Folyik az információáramlás, és kölcsösen megismerjük egymást, a múltunkat, a jelenünket, terveinket a jövőre vonatkozóan. A kicsi részletek kezdenek összeállni, és elkezdjük sejteni, hogy milyen a másik, még akkor is, ha igazán nem tudjuk meg soha. 

A képeken apró részletek láthatók rólam. Nem tudom milyennek képzeltek el engem, de adok egy kis segítséget  az elképzelt képhez: kéz, szemek, szemüveg, festett haj színe, ruha, cipő, saru, sapka, csukló. Íme, a részleteim. 

Üdvözöllek benneteket nálam!:)

Segítőkészség

                                        

                                       

Megint itt a kávém mellettem, ez a délutáni adag, és leültem vele a gép mellé. Lassan kortyolgatom, és a legutóbbi élményeimen gondolkozom, ami az, hogy sok jó ember van.

Mivel a kommentjeim betűmérete kicsi volt, változtatnom kellett rajta. Fontos nekem, hogy jól érezzétek magatokat nálam, és olvasni tudjátok a bejegyzéseim mellett a kommenteket is. Elvégre én vagyok itt a vendéglátó a blogomban. 

De én csak abszolút használója vagyok a gépnek, belenyúlni nem tudok, még annyira sem, hogy betűméretet nagyítsak. Ez nagy hiányom, de hajlandó vagyok a fejlődésre.:) Persze, hogy van annyi tudásom, hogy a gépet működtetni tudjam, de ennyi, nem több.

Sokan segítségemre jöttek, és ez erősítette meg bennem, hogy jók az emberek, és hogy milyen szerencsés vagyok, hogy körülöttem vagytok. 

Adta mindenki, amit tudott: tudást, figyelmet, törődést. Sokat tanultam belőlük. Olyanokról olvashattam, amiről eddig nem is hallottam. Időt, fáradtságot nem kímélve voltak, akik emailben írták le a megoldást képekkel tarkítva.

Aztán az egyik talált, süllyedt! Képes voltam én, a "butus" is megcsinálni. Meg tudtam vele oldani a problémát. Aztán már az új tanultakból magam csináltam meg a betűtípus változtatását is. Így a szürke, vékony betűkből vastagabb fekete lett, és így még jobban olvashatók.

Hálásan köszönöm azoknak, akik részt vettek az oktatásomban és a sikerélményemben. Szebbé tettétek a napomat. 

Hasonló élményeket és szép napot kívánok!

Blog

                                               

                                   

Itt ülök a gép előtt a kávémmal, és jön néhány gondolat, ami megosztásra vár.

Le kell írnom, hogy jó, hogy  körülöttem vagytok. Nem vagyok  olyan egyedül, mint amennyire lehetnék. Emiatt is jó dolog a blogírás. 

Abbahagytam évekre, mert úgy éreztem, hogy már csak önmagam ismétlem, és ez így unalmas lehet mások számára, de a magaméra is. A blogot magamnak is írom ugyanis. Most ez a naplóm, ami nem annyira személyes, hogy csak magamnak írhatnám le egy titkos füzetbe.  

Nem történik annyi minden velem, hogy mindig valami újat hozzak. Egyformák a napjaim ebben a bezárt világban. Leülök ide, és írom ami csak eszembe jut, sokszor persze ugyanazt. Nem mondhatom el másnak, leírom hát ide nektek és magamnak. 

Aztán mikor újra elkezdtem december 31-én a blogomat, emberek lettek körülöttem újra, mégha virtuálisan is, és ez jó dolog az egyedüllétre. Ez sokkal fontosabb dolog jelenleg, hogy itt vagytok, sőt, gyakran szóltok is hozzám, mint az önismétléstől való félelmem. Csak az tudja milyen ez, aki egyedül van. Szükségem van a blogra, mióta megváltozott az életem. Megoszthatom a gondolataimat, és olvashatom másét is.  A nap egyik része a képek nézegetése, bepillantás mások életébe. Ezenkívül kiadhatom magamból a bennem lévő gondolatokat, és vannak olyanok, akik ezt el is olvassák. Milyen jó érzés!

Elfogyott a kávém, ennyi jutott most eszembe.  Szép napot kívánok Nektek!

Kulcs és kulcslyuk

Minden emberhez van kulcs, hogy kinyissa. A kulcslyuk nyitva áll, csak a kulcsot kell megtalálni hozzá. 

A bántás a megbocsájtásra nyílik, a bánat a vígaszra, a félelemre a bátorítás. A bizalmatlanságra a bizalom, a félelemre a bátorság, az egyedül lévőre a másik társasága és törődése, a rászorulónak az adás és így tovább. Úgy találhatnak egymásra emberek, hogy nyitva állnak a befogadásra, hisznek abban, hogy van egy kulcs hozzájuk, ami valahol van, és vár rájuk. Kell a nyitottság. Én eléggé visszafogott, zárkózott vagyok, tanulom a nyitni tudást másra, és várok a kulcsokra, melyek hozzám illenek, és nekem is vannak kulcsaim.

Előbb-utóbb megtörténik a rátalálás, és minden ilyen történésnek hálásnak kell lennünk. Vannak kis csodák a világon, vannak egymásra találások az egyszerű hétköznapokban is. Ez adja meg a nap szépségét, létjogosultságát egy nem különleges napnak az ember életében. 

A blogvilágban is vannak ilyen egymásra találások, már sok jó élményben volt részem, és nagyon örülök, és örültem is nekik a mostani és a korábbi blogjaimban is. Mindig vannak és voltak olyanok, akiknek nagyon várom az írását, mert sokat tudnak adni nekem. Ajándék részemre, ha meglátom, hogy írtak. Ha nem írnak, akkor visszaolvasok náluk, mert szükségem van rájuk.

Szívesen olvasok blogokat, nézegetek képeket, keresem és találom a közös pontokat, és más emberek világa tárul fel előttem. 

Örülök akkor is, ha pár szót hagytok nálam. Ez nem kommentvadászat. Azon már túl vagyok, ha volt is bennem valaha. Ez egyfajta beszélgetés, azért is válaszolok mindig rájuk. A "csak" olvasóimat is szívesen látom, ha egyáltalán vannak, vagyis egyszerűen jó, hogy vagytok. :)

Vannak

meglepetések. Meglepetésnek én általában a jót hírt hívom, a rosszat simán rossz hírnek. Rossz hír, hogy fáj a fogam, és az, hogy a fogorvosom szabadságom van, és csak harmincadikára tudott időpontot adni. Egyébként kibírom addig, most úgy néz ki. 
Meglepetés, hogy végre esett az eső, és kellemes az idő, nem kell folyton törölgetni magam, és 3x zuhanyozni, és mosni, mosni.
Meglepetés, hogy ennyi kihagyott idő után vannak már kommentek, benéztetek hozzám, és őszintén mondom, hogy ez öröm.
Meglepetés, hogy tudok írni, tulajdonképpen a hétköznapjaimat, bevillanó gondolataimat kell leírni, illetve azoknak kis szeleteit, mert mindent úgysem lehet, de nem is kell. Számomra ez a blog, ez is volt mindig, és el is fogadtátok.
Meglepetés virágot kapni, és a kérdésemre a válasz, hogy miért: "Csak!"
Az is ideillik, hogy írok nektek, mert ezek szerint igényem van rá! Itt vagyok, és csak írok, írok, ami eszembe jut, és nem gondolkodom továbbra sem mélyenszántó gondolatokon. 
Nem folytatom, mert okoskodásnak tűnik már, azt pedig nem akarom. Itt a vége most.

Némi

kiüresedés, téma hiánya, illetve olyan témák megléte, melyet már százszor leírtam. 
Közben írnék szívesen, de ilyen körülmények között inkább csendben vagyok. Mikor eljön az ideje valaminek, itt van úgy, mint ma, mikor már az utóbbi napok hősége után végre beborult az ég, esett az eső, most is csepeg, a távolban dörög, most is készül valami a végre kissé lehűlt időben. Fellélegzünk, eljött az ideje.
Eljött a ideje a kőrózsának is, melyet anyu a a rég elhagyott szülői ház cserepeiről szedett le sok éve, és ott, ahol most lakik elültette. Hogy mi jött el? A virágzása az egyiknek köszönetként mindazért a törődésért, melyet anyu adott neki az elmúlt gyerek- és fiatalkorért.
Hogy  nálam mi jött el? Megszólaltam, még mielőtt elfelejteném hogyan kell blogolni, például feltenni egy képet, gondolatot ( bármilyen egyszerűt) itt leírni stb. 
Benneteket nem felejtettelek el.
Üdvözlet azoknak, akik még ennyi idő után is benéznek hozzám.

Blogról újra...

Vágyam a lényegre törő fontos, de akár a semmi lényegeset is átadó rövid tömörség írásaimban, melyben azért benne van a közlendőm.
Hosszú út vezet a rövidségig. 

Blog

Nagyon szűk körben mozgok én is, mint ahogy közülünk sokan leírták már ezt. Különösebben okos sem vagyok ( nem álszerénység, hanem tény), vannak nálam sokkal intelligensebb, tanító blogok, de ennyire vagyok képes, és még nem vagyok rá készen, hogy végleg abbahagyjam azt, amit adni tudok, változtatni sem akarok. Az én blogom ilyen, és marad is kommentekkel vagy anélkül. Kommentvadászat nincs, a témák sem olyanok legtöbbször.
Egyszer írtam valahol, hogy ha valaki így elfogad úgyis jön, esőről, vízről, fűről, fáról, virágról, munkahelyről, hangulatokról, a lélek rejtelmeiről hétköznapi szinten olvasni, néha idézeteket, verseket, de eljöhet pár nem túl bonyolult képet is megnézni. Szerencsére sok más blogban is megtalálom mindezt. Nem érzem magam furcsa lénynek.
Akinek másfelé vezet az útja, az úgyis elmegy. 
Búcsút intek, mindig van, aki máshol találja meg azt, amit keres, de maradnak is nálam. Így van jól. 
Igen, így van jól!

Életjel

Életjelet  adok, mert kéritek, és fontosak vagytok nekem. 
Ennél többet nem tudok írni, de annyit mindenképpen, hogy minden jót nektek, vigyázzatok magatokra!
Még annyit teszek hozzá, hogy egyszer talán újra jövök.
Mert egyszer minden megtörténhet...
Szeretettel: 
Éva

Köszönöm

Közeledik a hétvége ( a péntek szabadnap lesz számomra), alhatok ameddig akarok legalább egy nap, mert megengedem magamnak, altatónak pattogó eső lesz a párkányon és az ablaküvegen az előrejelzés szerint.
Este átolvasgattam a blogosok élményeit, szívhez, észhez, lélekhez szóló sorait, melyek olykor megindító gondolatok. Nézem a képeket is, látom, amit ők is láttak. Külön hála a fényképezőgépeknek és a kattintgató ujjaknak.
Némelyek közülük számomra már több, mint blogos ismerősök, kiknek sorait, képeit közel érzem magamhoz, és ha nem is válaszolok mindig, akkor is viszem magammal mindazt, amit leírtak, amit láttattak.

Tavaszi szünet

Nem tudom, hogy működöm, de éppen fordítva, az biztos. Mikor nyílik a tavasz, én akkor záródom.
A környezetemben vannak virágok, persze, hogy vannak, szépek, pasztellek, de azért tettem a tűzre is M. anyukájáéknál, mert csíp azt idő. Közben ketyegett az óra, és beszűrődött hozzám a burgenlandi tájszólásos párbeszéd, mert mama miatt át kell rá térni. Nem értem, de a tűz pattogása nemzetközi.
Csíp minden az időjáráson kívül is, nehezen tűröm, és egy kis blogszünetet is tartok engedelmetekkel. Vagy nem is kell engedélyt kérni, csak tenni, ami jól esik? 
Ha képes vagyok arra hogy jöjjek, úgyis itt leszek.:-)
Minden jót nektek!