Előtte

Eddig azt hittem, hogy csak Veszprémfajszon a kálváriánál volt annyira a Nagypéntekhez illő időjárás, de később kiderült számora, hogy mégsem így van. 

Ausztriában, Lackendorfban voltunk egyszer egy márciusi hétvégén, és a sétánkon beborult az ég, mikor elértünk egy fakereszthez. Nemcsak beborult, hanem nehéz, sötét felhők gyülekeztek fölöttünk, és esőt ígértek.Tudtam, hogy a félelmetesen szép hangulat maradandó nyomot hagy bennem, és majd emlék lesz belőle.

Akkor nem volt Nagypéntek, mint egyszer annál a kálváriánál, csak időben nagyon közel voltunk hozzá. 

Foltokban tükrözték az eget a korábbi esők maradványaiként megmaradt vízfoltok  a tavaszra előkészített szántóföldeken.

A megfeszített Jézus a kereszten egy út szélén volt, és felette is tornyosultak a felhők a szenvedését hangsúlyozó sötétséggel.

Megálltam előtte, és szégyelltem is volna később, ha a fenyegető eső miatt ezt mégsem teszem meg.

Hárman

Ez is egy "beszélő" kép lett?
A kicsi nyújtogatta a kezeit fölfelé, és végül két kezet is megfoghatott. 
A felnőtt kezek azonnal megfogták az ő pici gyerek kezeit, és együtt el is indultak a vágyott cél felé.
Maradt is így együtt ez a három generáció végig az úton: az apa, a fia és az ő kisfia. 
Balról M. nagy örömére az egyik kéz végül az ő keze lehetett, a másik oldalon pedig a fiúcska apukájának a keze adta az irányító segítséget. 
Közöttük lépkedhetett a legkisebb, nagyon védve és nagyon szeretve.

A játszótéren

Miután a fiúcska az ebéd utáni alvásából felébredt,  elindultunk a játszótérre.

Őt öltöztették fel legelőször, így már az udvaron várta a felnőtteket. Hátizsákja is volt, bár az anyukája vitte egy táskában a későbbi homokozáshoz szükséges kellékeket.

Mikor elindultunk előre sietett, és egyedül irányított minket, hogy kövessük őt, nekem pedig nevetnem kellett, ahogy magabiztosan lépekedett előttünk. 

Egyszerűen nem lehetett nem nevetni.

Látszott, hogy nem először van azon a játszótéren, mert a kicsi ujja rámutatott arra az ajtóra, ahol be lehetett menni a homokozóba.

Előkerült minden játéka, és tologatott ide-oda, kis dömperbe homokot lapátolt ki-be, felült mindenre, ahova csak lehetett, végül az anyukája ölében pihent pár percig. 

Utána egyértelműen rámutatott az előzőleg levett hátizsákjára, ami azt jelentette, hogy át lehet már menni a szomszédos játszótérre is. 

Persze, hogy elindultunk, mert ő volt a főnök.

Fáradhatatlan volt, mindent megismételt tízszer, a csúszdán még annál is többször csúszott le.

Hazafelé egy kutyával barátkozott, majd két kezet is fogva ment középen hazáig úgy, ahogy jött.

Az aranyos pofijáról szemből most sincs kép, az utolsó képen pedig a kabátján  árulkodnak az odatapadt "jelek", hogy hol jártunk...:)

Az ünnepre

Továbbra is csak a magam módján gondolok arra, hogy ma ünnep van, de már nem megyek el ünnepségekre, és korábban sem sokszor voltam ott. 

Felteszek ide egy sok évvel ezelőtti történetünket, amikor még  ott kötöttünk ki a helyi ünnepségen. 

Ezekkel a személyes hangvételű mondatokkal nem rombolni akarom az ünnep méltóságát (eltűntették?), hanem mert éppen ezekkel szólíthatok meg másokat vagy akár önmagam is úgy, hogy közben jólesően mosolyogva is emlékezhetek:

"A szélvihar és az eső csak délután érkezett meg, így a délelőttöt sétával, az ünnepi programon való részvétellel tölthettük. 

M. erősen rácsodálkozott a kokárdámra, mikor kitettem még itthon, hogy később ne kelljen a biztostűvel babrálni. Nem volt tisztában az itteni március 15-i hagyományokkal, nem is tudott mit kezdeni a helyzettel. 

Amúgy tudja, hogy mit ünneplünk március 15-én.

Megkérdezte, hogy nem lesz-e a kokárdából baj, és mit szólnak majd az emberek az  én "nacionalizmusomhoz".:) 

Látszott rajta, hogy egyéni döntésemnek tartja, és ő csak jót akar nekem. Hiába mondtam, hogy nyugalom, ez itt hagyomány, és azzal sincs semmi baj, hogy náluk ilyen nincs.

Csak akkor értette meg, hogy ennek így kellett lennie, mikor az utcán és főleg az ünnepélyen nagyon kevés kivétellel mindenkinek volt a kabátján a trikolorból. Egy darabig nem szólt semmit, csak erősen fókuszálva böngészte a kabátokat. Ilyenkor békén kell hagyni, mert dolgozik az agya.:-) Aztán, annyit mondott, hogy most már ért mindent... 

Szerintem lassan beletanul az ittlétbe, most döbbentem rá, hogy március 15-én még nem volt itt."

Összetartozás

Volt már az összetartozásról egy olyan képem, amelyen rajta volt a kötődés, csak akkor a kezek mutatták ezt.
Nem előre eltervezett a mostani kép sem, csak lenéztem egyszer a kőszegi Teaházban az asztal alá, és ezt látva, meg is örökítettem. 
Képre tervezni egy ilyen látványt nem tudok, csak gyakran észrevenni az éppen láthatót.
Igen, tudom... Egyszerű módja a kötődés kifejezésének, de valahogy én így is  "működöm", nem akarom már bonyolítani a kapcsolataimat sem. 
Készítettem több képet is akkor, de végül csak ezt hozom el most ide a narancsárga falak, a besütő napfény és a vérnarancs ízű tea színe helyett. Talán egyszer hozok belőlük is.
Szeretem a hangulatokat mutató képeket, de vannak olyan képek, melyek "beszélnek" is az értő és érzékeny látókkal.

Tőzikéket keresve

Nézd, árnyékod hogy fut előled,

Hogy nő, hogy törpül el veled.

Nem csoda ez? - s hogy tükröződni

Látod a vízben az eget?

(Reményik Sándor:  Csendes csodák-részlet)

Ha kevés lenne számunkra a végtelen ég látványa, nézzünk le a vízre, és ott is  láthatjuk.

Csáfordjánosfán az árteret is elöntő Répce folyó vizén tükröződött az ég és tükröződtek még a fák is.

A  tavaszi tőzikéket mentünk volna nézni, de helyette még mindig csak havat találtunk. 

Az ártéri erdőig, ahol a virágok szoktak nyílni, az áradó folyó vize miatt lehetetlen volt eljutni, és a híd is víz alá került. 

Március elején az ott lévő erdőben ( 20.4 hektár) becslések szerint 8 millió tőzike virágzik akkor, amikor már visszahúzódott a kiöntött folyó vize.

Egyszer volt szerencsénk éppen a megfelelő időben érkezni, hogy láthassuk a fehér "virágtengert". 

Mikor legutóbb ott jártunk, ha  a tőzikéket még nem is, de a hóból kikandigáló egyéb virágok sárga szirmai már megmutatták magukat.

Egy érintés története

Fárasztó a nap, nagyvárosi a nyüzsgés, és egymás sarkába lép az ünneplő tömeg. Késő délután végre leülhettünk oda, ahol voltak még szabad székek, és ezzel egy nehéz, de végül eredménnyel záródó feladatot oldottunk meg. 

A poros lábunk zsibbadt fáradtsága igényelte már a pihenést, a kezünket az asztal szélére téve lazítottuk, egymást pedig éppen csak a másik felé közeledő ujjainkkal érintettük. 

Nem az összezáródó, és nem is az összefonódó ujjakkal, csak a közelség  érzésének megnyugtató biztonságával, és a kevesebb mint egy négyzetcentiméternyi bőrünk melegével.

Mezítláb

 

Akkor most bővebben is a mezítlábasságomról! :)

Voltunk egyszer Somogyvámoson a Krisna-völgyben. Mikor bementünk az ott lévő templomukba, le kellett vennünk a szandálunkat vagy a cipőnket. 

Ez természetes volt számomra, mert tisztelek minden vallást, és az előírt szokásaikat is.

Hőség volt, és a hűvös kő jól is esett a talpaimnak, és valami szabadságérzetet is adott.

Mikor kijöttem a templomból, felvettem a szandálom, és elindultunk a völgy kijárata felé vezető nagyon hosszú úton, és mivel jó érzés volt korábban mezítláb lennem, döntöttem...

Levettem újra a szandálom, lóbáltam a kezemben, és már önszántamból mentem így tovább.

M. kérdőn rám nézett, és azt mondta, hogy itt már nem kell mezítláb lenni. Mondtam neki, hogy én így megyek továbbra is, mert így jó nekem, és nem a kell vagy a nem kell kérdése dolgozik bennem.

Száriban jött velem szemben egy a Krisna-völgyben élő nő, és a lábán saru volt. Mosolyogva rám nézett, és megkérdezte, hogy elfáradtam-e, hogy nincs rajtam a szandál. Mondtam neki, hogy nem, de annyira élvezem a mezítlábasságom!

Nevetve intettünk egymásnak búcsúzáskor.

Ez is én vagyok

A Nap január 21. és február 20. között halad át a Vízöntő jegyén. 

(Itt írom le, hogy a Vízöntőknek szóló napi horoszkópokat néha elolvasom, hogy utána rögtön el is felejtsem őket. Nem számítanak.)

Ez is az én körmöm. 

Nem a jelenből való a kép, hanem amikor még dolgoztam, és akkor is, mikor nyári szüneten voltam. 

A "flower-power" erőszakmentessége, a szeretetet és a béke kívánása a körmömön is volt  egészen kicsiben. 

Szeretem a jelképeket.

Volt ennél több virágom is, mert van egy olyan képem, melyen 20 évesen egy magam készítette koszorúval a fejemen mosolygok.

Vízöntő vagyok hatalmas szabadság és függetlenség vággyal, és nehezen viselem el azt is, ha meg akarnak változtatni, mert úgy könnyebb az életük, ha nem nekik kell megváltozniuk. 

Hitték, hogy egyszerűbb és kényelmesebb formálni, mint formálódni.

A Hair-ből Berger asztalon táncolós jelenetének  a végén én is kieresztettem a hangom vele együtt, és mikor Scott Mckenzie meghalt, akkor még többet  hallgattam a San Francisco című dalát.  ("Ha elmész San Franciscoba a hajadba tűzz néhány szál virágot...").

A nyári melegben a poros földutakon legszívesebben mezítláb járnék. 

Mikor ezt meg is tettem Somogyvámoson, a Krisna-völgy békés világában, az elégedettségnek egy olyan érzése volt bennem, mint amikor egy vágy teljesül.

„Harmony and understanding

Sympathy and trust abounding

No more falsehoods or derisions

Golden living dreams of visions

Mystic crystal revelation

And the mind's true liberation

Aquarius

Aquarius”

( From the musical Hair: Aquarius- excerpt)

"Összhang lesz és megértés
rokonszenv és bizalom
soha többé rossz akarat
győz az álom és kívánság
ragyogó szabadság

lelkünk megtisztul

Akvariusz

Akvariusz"

( a Hair című musicalből: A Vízöntő jegyében- részlet)

Aktuális

A lenti sorokat még 2012. január elején írtam a blogomba, miután Frauenkirchenből hazajöttem.
Átmásolom most ide őket újra:

"Szombaton egy templom mellett mentünk el és kicsit kételkedve ugyan, de lenyomtam a kilincsét. 

Lám, nyílt az ajtó és örültem, hogy nem misére, istentiszteletre, hanem csak a csendért, egy imáért és a látványért érkezőket is várja Isten háza. Nem is olyan természetes, hányszor nyomtam le hiába a kilincset. 

Az országért nem mondtam még ilyen mélyről jövő imát!"

 

Egy egyszerű kis történet emléke

Egyszer régen a mama kérésére M. miután levette a fóliát, felszeletelt egy kalácsot és nekiláttunk...

Tiszta, egyszerű íz, semmi túlbonyolítottság a vendéglátásban. Hagytuk, hogy a terítő  félrecsússzon, és tányérok sem voltak.

Mennyire elég csak a pattogó tűz a konyhában, egy kalács és hallgatni, hogy mi történt egy kis falu életében, de leginkább a szomszédoknál, mert valahol ott van vége az átlátható világnak 90 évesen.

A keze közben megpihent a járást segítő kereten, mely mindig a közelében volt, mint ahogy az a kis cédula is, melyen kézzel írva öt felkiáltójellel az volt hogy, "inni, inni, inni", mert azt mindig elfelejtett, és a fia félt, hogy míg ő távol van, a mama  kiszárad.

Közben láttam egy nagyon fontos szót a hímzett falvédőn, és csak remélni tudtam, hogy  a készítője életében is jelen volt a szeretet, aki még mindig ott ülhetett velünk abban a régi  konyhában, miközben minket nézett.

 

Fényképeken a részletek

Hoztam néhány képet pár részletről, mert ami jellemző rám, annak itt is helye van. 

Aki szokta olvasni a blogomat, már úgyis észrevette, hogy szívesebben fényképezem ezeket, mint a nagy egészet. 

Még megfogalmazni sem tudom, hogy miért alakult ez így. 

Mindenen gondolkozni sem akarok, a miérteket sem kutatom már annyira, tehát marad az elfogadása annak, hogy  "ez így van"! :)

1. Virágok a József-kút vizében a heiligenkreutzi apátságban. Jártunk a falu temetőjében is Vetsera Mária sírjánál.

2. A soproni Deák Étterem étlapjának fedőlapja. Rátettem azt az egy szál levendulát, amit korábban sokáig szorongattam. Végül letettem oda, mert szabaddá akartam tenni a kezem. A borító vagy fedőlap nagyon lényeges dolog, mert az első benyomás is sokat számít, és valóban az egész étlap tetszett.

3. Közel ültünk egy színes tapétához Veszprémben.

4. Szeretem a régi, főleg fehér ágyneműket. Egyszer az Őrségben ilyenben aludtam, és hálás voltam a házigazdáknak, hogy ennyire a helyhez illővel tiszteltek meg. 

5. Szárad egy blúzom az erkélyemen a nyári melegben.

6. Régi napernyő a soproni Lenck-villában, ami most múzeum. Nagyon szép hely, majd egyszer írok róla  a blogomban.

7. Ülök a fotelemben és pörgetem egy könyv lapjait. 

8. Levelek egy szökőkút vizében Kremsben.

9. A Duna hullámai által formált homok fodrai és egy kósza őszi falevél Dürnsteinben.

Temetőben

M.-nak vannak eltemetve rokonai Sopronban. 

Tegnap elmentünk a Szent Mihály temetőbe egy sírt megkeresni, de végül nem találtuk meg. A temető nagy, és a sír helyét csak nagyjából mondták el egyszer neki.

Én nem leszek lehangolt a temetőben és akkor sem, ha már eljövök onnan. 

Míg ott vagyok egy kicsit művészetnek és egy kicsit történelemnek is tekintem a helyet. Persze, ilyen szándékkal kell odamenni, és úgy is sétálni ott. 

Az enyéimhez nem tudtam most elmenni, mert egy másik temetőben vannak eltemetve.

Sok olyan sír van, melyekben Trianon előtt születettek, sőt még 1920 előtt elhunytak nyugszanak. Ezeket a sírokat nevezem én "történelemnek" is.

Ha lehet azt mondani ( már pedig lehet!), hogy ezek a sírok szépek, akkor bátran kijelenthetem, hogy azok.

Kevés síron ugyan, de még karácsonyra vitt koszorúk vagy kis karácsonyfák is voltak. 

Az egyiken egy kis sárga gömb fénylett, azt vettem észre legelőször, és  közelebb is mentem hozzá, hogy jobban megnézzem. Nem tudom, hogy miért volt annyira feltűnő számomra, pedig tényleg csak egy nagyon kicsi dísz volt.

A galamb megvárta, míg odaérek hozzá, hogy lefényképezzem.  Azt gondoltam, hogy majd közben elszáll, de csak türelmesen nézegett ide-oda, és még azután is ott maradt, hogy én eljöttem onnan.

"Nem, nem tűntem el.

Ne halott emberként gondolj rám!

Csak nézz az égre fel,

Felvettem csillagruhám."

 (Gyenge Ildikó: Nem haltam meg - részlet)