"Szeretem a tüzet nézni. A tűz örök rejtelem és jóleső melegség. Aki a tüzet nézi, annak a lelke megcsöndesül; valami édes félálom szállja meg – édes félálom: nyugodalom."
(Gárdonyi Géza: Tűz - részlet)
Advent időszakában különös szerepe van a fénynek, amely lehet akár a tűz fénye is.
Amit én láttam, és a melegét is érezhettem, az egy az üveg mögé az unokákról készült fényképekkel és szentképekkel teletűzdelt zöld kredences, régi sparheltes konyhában volt.
M. azóta már elhunyt anyukájának a falusi konyhájában, amely nincs meg már úgy, ahogy régen volt.
Ha mostanában ott vagyok, és ránézek a kredenc helyett az új, kissé jellegtelen bútorokra, és a sparhelt helyett a villanytűzhelyre, akkor azt érzem, hogy valami hiányzik, pedig csak a kényelem és a korral haladás igénye valósult meg a felújított konyhában is. De a nosztalgia a régi iránt azért bennem van.
Ért engem akkor abban a konyhában egy olyan megtiszteltetés, hogy tehettem fát is a lassan már kihúnyó lángokra.
Lehet, hogy ez a megtiszteltetés csak abból állt, hogy M. anyukája a közel 90 évével már nem akart, de nem is tudott felállni.
M. és a testvére pedig nem vették észre, hogy hűl a konyha, és arra sem gondoltak, hogy akár ilyen feladat is várhatna rájuk.
Mindegy is milyen okból, de a mama kérésére vettem a kosárban lévő fából, hogy azt a tűzre tegyem.
Megtehettem utólag azt, amit nem tettem meg egykor a nagymamám nyári konyhájában, és később egy elmulasztott lehetőséget is pótolhattam így.
Nem gondoltam én a tűzrakáskor költői szavakra, és arra sem, hogy én adom a melegséget az ottlévőknek. (Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni...)
Inkább az volt bennem, hogy az én lakótelepi, radiátoros személyem hozzá jutott egy ilyen különleges mozdulathoz, ami másnak csak napi rutin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése