Sietséggel szaladtak el

 

A kis Hanno kitárta szívét Travemündében, és egész valójában kívánta érezni, felfogni, ami rá várt rá a szünidőben, de aztán: 

"...mely kezdetben örökké tartó boldogságnak tűnt fel, de ha az első pár nap letelt, a többi oly kétségbeejtő sietséggel szalad el..." 

(Thomas Mann: A Buddenbrook ház)

Ami a kis Hannonak a szünidő volt, számomra az volt az advent és a karácsony, sokat adtak, de sietséggel szaladtak el. 

Ha nem is kétségbeejtő siettséggel múltak el, de már  elmúltak.

Készültem egy adventi kalendáriummal a blogomban, de nem hívtam annak, mert nem voltam biztos abban, hogy minden nap tudok-e irni.

Adni akartam az olvasóimnak és magamnak is egy kis visszafogott elmélkedést, idézeteket, verseket és képeket. Mindent a magam módján, se többet, se kevesebbet csak azt, amire képes vagyok. Végül, szinte minden nap tudtam írni, és szívesen is csináltam, nem volt benne kényszer, mindig  csak öröm.

Jó volt olvasni a sokszor közös gondolkozásra utaló kommenteket, és jó volt ezt az érzést erősítve válaszolni is rájuk.

Olvastam közben blogokat, mert mindenhol más a készülődés és az ünnep is, és én erről a "másról" tudni akartam. Nyitott voltam az ott adott gondolatokra, és alkalmazni tudtam őket magamra és a saját helyzetemre is.

Figyeltem, ahogy karácsony előtt szinte elhallgattak a blogírók, mert a készülődés a hajrájába érkezett. Én is elmentem otthonról, és már három nappal szenteste előtt feltettem a blogomba a jókívánságaim az olvasóimnak, hogy nehogy  nélkülük maradjanak.

Eljött az ünnep kinek így, kinek úgy, és  jobbat nem tudtam kívánni mint azt, hogy mindenkinek úgy teljen, ahogy szeretné. 

Mert mi lehet jobb annál, mint a mindenki számára elfogadhatót végül saját magunknak  is megfelelővé tenni, hogy elengedhessük magunkat benne, és együtt ünnepeljünk  a szeretteinkkel. 

Megköszönöm a törődéseteket, a figyelmeteket és a mondataitokat. 

Örülök, hogy megkaptam őket.