Tán már otthon járnak-kelnek,
Angyalokkal ünnepelnek,
Könyökölnek meglehet
A szivárvány híd felett.Elmerülnek fényes égbe,
Tejtengerbe, édességbe,
Mint csengettyű elhal csendbe
Csengve, zengve végtelenbe.
( Szép Ernő)
Bevezető sorokként meg kell említenem újra, hogy sok évig anyuval együtt töltöttük a szentestéket és december 25-ét is.
A szentestéknek én voltam a szervezője és a lebonyolítója is. Könnyű volt, mert csak a jól bejáratott hagyományainkat kellett követni, és ez így jó is volt mindkettőnknek.
Mióta anyu elhunyt, hogy ne legyek egyedül karácsonykor, M.-nal és családjával töltöm az ünnepet, és egy feladatom van csak, elfogadni az ottani hagyományokat.
Most nem belenövök valamibe, mint régen, hanem alkalmazkodom egy már meglévőhöz, amit szerencsére nem is nehéz megtenni.
Van egy saját hagyományom mégis, amit követek itthon addig, míg végül elutazom M-hoz.
Az anyutól kapott kis karácsonyi (huncut mosolyú) angyalkákat, a szeretet hírnökeit kiteszem az asztalomra még jóval karácsony előtt, és ott is maradnak Vízkeresztig.
Mikor anyu még élt, akkor is kint voltak, és együtt nézegettük a huncutságukat, és még vissza is mosolyogtunk rájuk a legszebb karácsonyi mosolyunkkal.
Szándékosan az ilyen pofival rendelkezőket keresett számomra, és én is ilyeneket ajándékoztam neki.
Folytatom az angyalaimmal a valaha együtt épített kis történetünket, csak már hét éve nélküle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése