Adventi ajándékaim

Mikor egyszer kórházban voltam, de hétvégére mégis hazaengedtek, az egyik orvosom azt mondta nekem, hogy lehetőleg magammal nem szigorúan bánva élvezzem, amennyire csak tudom az otthoni napokat. 

Kezdett már biztosan megismerni, vagy legalább sejteni valamit rólam, mert kimondta azokat a szavakat, hogy: "Nem szigorúan bánva..."

Most ugyan nem kórházban vagyok, de mégis eszembe jutott az inteleme.

Szigorúan nem akarok már magammal bánni, és hogy élvezet is legyen a napjaimban, úgy döntöttem, mert döntés kérdése is, hogy adok magamnak egy doboz és csomagolás nélküli ajándékot, vagyis  egy kis csak nekem szánt időt. 

Nézegettem az utcán a fenyőket, bementem egy kávézóba kávét inni, málnás süteményt enni, közben a benti adventi és karácsonyi fényeket is nézegetni, mert azok a kis sárga csillogások már kintről is vonzottak. 

Hagytam, hogy közben lelkiismeretfurdalás nélkül múljon az időm.

Mikor hazaértem a taxisofőrtől kaptam egy szaloncukrot csak úgy, minden ok nélkül.

Egy szaloncukor volt  az összekötője a jó szívvel történő adásnak és a köszönettel elfogadni tudásnak.

Ez volt mostanában a nekem szánt legszebb ajándék, azon a bizonyos  magamnak adott időn kívül, és a kettő együtt kellett nekem. 

A  magamtól és a mástól is kapott ajándék, valamint annak a tudása, hogy vannak egymással akár össze sem hasonlítható dolgok, melyeket én mégis megkaphatok. 

Legyen az akár a " nagy" idő vagy egy " kis" szaloncukor.