Együtt töltött órák

Kimentünk szombaton dél körül az első hóesésbe. Minden évben az első hó a legszebb, a leginkább kívánt. Még újdonság, igazi örömmel lehet befogadni, átélni, sőt, megérinteni a havat. Ez az érintés szinte kötelező.

Éles szél vágta a pelyheket a hidegtől pirosló arcomba, melyek apró tűszúrásokként azt juttaták eszembe, hogy mindig is szerettem az évnek ezt az időszakát, és vártam már ezt a havazást.

Hamarosan megérkeztünk a McDonald's-ba. A fiúk kérésére mentünk oda ebédelni. Elfogadtuk a fiatalok kívánságát, mert ritkán megyünk hamburgerezni egyébként. Kicsit még vártunk rájuk a melegben, míg én az akkor már a  tollpiheként hulló hóesést néztem szinte egyfolytában. Olyan jó volt akaratlan mosollyal a szám szögletében csak úgy lenni, és várni valami jóra, ami biztos, hogy bekövetkezik.

Hazafelé tartva átázott a sapkám, a kesztyűm, a kabátom, a kapucnimban összegyűltek a hópelyhek. 

Otthon kávéztunk és süteményeztünk. Olyan szép dolog, mikor egy apa süteményt süt a fiainak. A szeretetről szól. Én csak a gyümölcsöket raktam a tortára segítségképpen, a többit M. készítette el. 

Beszélgetéssel, régi képek nézegetésével, a karácsony tervezésével múlt az idő. Teltek a szombat délutáni közös órák, melyekre olyan nagy szükség van. 

Megkaptam, az enyém, a mienk volt. A fehérség csak ráadásként érkezett, megjegyeztem a dátumot. Az első hó november 25-én volt, beírtam a naptáramba.

Eltelt 14 év

2009. november 20-án kezdtem írni a blogomat. Ma 14 éves. Emlékszem, este kezdtem el írni, és mindössze ez állt a bejegyzésemben:

"Időnként a porcelán teakiöntő helyett zománcosra vágyom. Terítő sem kellene, csak időkoptatta faasztal. Kinéznék az ablakon át a ködös tájra a forró tea gőzén át, és várnám az estét."

Ennyi volt, nem több. Több mint 2 sor az egész egy lényegtelen dologról. Most már többet írok, de igazán lényeges dolgokról most sem. De az is lehet, hogy  a lényegtelen dolgok is lehetnek lényegesek. Hiszen ezekből áll az élet nagy része. Hangulatok, életem apró történései, sorok arról, hogy mit szeretek, merre járok, mit csinálok, mit olvasok, milyen az időjárás, kivel találkozom... 

Ez az életem. Lenyugodtam, megbékéltem a sorsommal. Ez vagyok, ezt tükrözöm. 

Írhatok például arról most, hogy szeretem a szarvasos, hópelyhes mintákat. Vannak ilyen plédjeim, bögréim, mécsestartóim, ágyneműim. Vettem is magamnak, és mikor megtudták, hogy kedvelem őket, ajándékba is kaptam néhányat. Összegyűltek.

Megint megosztottam valamit másokkal, ami lényegtelen velem kapcsolatban, de mégis az én mindennapjaim kis részei, és örömet okoznak, tehát fontosak is lehetnek. Ezt tudom átadni másoknak.

Marad ilyen a blogom, írom tovább így. Megpróbálom elérni a 15 éves évfordulót. Remélem, hogy sikerül.

Őszi béke

Könyv, meleg pléd, csend, olvasás, novemberi korai sötétedés. Együtt van minden, ami a begubózáshoz kell. 

Jó kimenni is, mert utána visszatérhetek, gyújthatok egy gyertyát, csinálhatok egy forró kávét vagy teát, és valami olyan érzés tölt el, ami pótolhatatlan. Az otthon biztonságának, a megszokott környezetnek, a kezemhez simuló tárgyaknak, a megteremtett kényelemnek az érzése.

Olvasok, most éppen ezt:

Születésnap

Kolostorba vonultam vasárnap délben. :)

M. születésnapját ugyanis a közeli Sopronbánfalvi Pálos-Karmelita Kolostorban ünnepeltük meg egy ebéd erejéig. Van ott egy étterem ( Refektórium), melyben már korábban is voltunk, és mindig nagyon jó volt. Szálloda, múzeum, valamint Oktatási és Meditációs Központ is a kolostor, és nagyon szép hely egy erdő mellett. A szállodában szerencsére nincs TV, sem hűtőszekrény, és  egyszerű a berendezés.

Találkoztunk egy kedves és udvarias pincérrel is, aki segítőkész volt. Mesélt a helyről, az ételek elkészítési módjáról... Például arról, hogy a sütőtökkrémlevesbe egy kis fehér csokoládét is tesznek. Finom volt. 

Jó volt hallgatni. Németül is jól beszélt, de az angollal sem lehetett volna zavarba hozni.  Pontosan annyit adott magából amennyi kellett (nem többet), és csak hálásak lehettünk neki, hogy megszépítette az egyébként is kellemes ottlétünket. 

Újabb találkozások, beszélgetések

Néztem a fákat miközben ma a gyógyszertárba mentem. Vannak melyekről lehullottak a levelek, vannak melyeken még mindig zölden, de többnyire sárgán virítanak. Én már várom a hideget, nem szeretem a novemberi 20 fokokat. Viszont nagyon szépek a színek, alig tudok betelni velük.  

Múltkor írtam, hogy néha vágyom a társaságra és a beszélgetésekre. Mindezek megtörik az engem körülölelő csendet, melyet ugyan szeretek, de ha mindig egyedülléttel társulnak, akkor szívesen lecserélem őket, ha alkalmam adódik rá.

Szilvi barátnőmet a kórházban ismertem meg, több mint egy hónapig szobatársak voltunk. Összehozott minket a közös betegség, mely beleavatkozott a sorsunkba. Nagyon egymásra találtunk. Már írtam róla a blogomban. Vele néztük elmélyedve a januári havazást az ágyamon ülve. 

Segítek neki az angolban is, örülök, hogy tanulni akarja. Ha eljön hozzám angolozni legalább találkozom vele, és akkor tudunk beszélgetni is, és ez olyan jó!

Hétfőn elhívott hozzájuk, jó volt ott lenni, folytattuk a nálam elkezdett beszélgetést. Fel is hívott pár nap múlva telefonon, akkor is folytattuk gondolataink kicserélését. Szerencsére mindig van témánk. Ő sem szeret sokat egyedül lenni, örülök, ha felhív, ha úgy érzi szüksége van rám. Nekem is szükségem van rá.

Úgy volt, hogy M. kedden jön hozzám, de úgy döntött, hogy már szombaton, azaz ma itt lesz nálam. Vasárnap megünnepeljük a születésnapját. Nem szoktunk nagy ünneplést csinálni soha. Elmegyünk valahova ebédelni, ez lesz a születésnapjáról való megemlékezés. Naponta "találkozunk"  WhatsUpp-on, mindig kapcsolatban vagyunk, de az együttlét is fontos.

Nincs sok témám most, de újra le tudtam írni, hogy töröm meg az egyedüllétemet. Mindig van valaki és valami, ami segít ebben, és ez nagyon jó.

Egyedül és együtt valakivel

Ha várakozom valakire, és már hamarosan jön, nem tudok közben mást csinálni. Ő jár az eszemben, várom, hogy megszólaljon a csengő. Olykor odaállok az ablakba, és remélem, hogy meglátom átjönni az előttem lévő kis téren át, vagy meglátom az autóját bekanyarodni az utcánkba.

Múlt héten egy barátnőmet vártam. Képeket mutogattunk egymásnak. Ő Máltán járt, én Franciaországban. Már meséltünk egymásnak az utakról telefonon, de a képek elmaradtak. Beszélgettünk, kávéztunk, süteményeztünk is közben. Hazamenetele után felhívott, megköszönte  a vendéglátást, és közölte, hogy jól érezte magát. Számomra is jó volt, hogy itt volt.

M. is jött, őt is vártam. Elvitt hozzá, így nem voltam majdnem egy hétig egyedül. Ilyenkor mindig feltöltődöm. Jól teltek nála a napok, utána ő volt nálam egy kicsit. Oldódik az egyedüllét, ha másokkal vagyunk. Néha szükségem van rá, és megszervezem magamnak, hogy társaságban is legyek. 

Utána jönnek a napok, mikor egyedül vagyok. Tulajdonképpen ez sincs ellenemre. Ha túl sokat vagyok egyedül, akkor viszont érzem, hogy valami depresszió-féle tör rám. Jól kell felépíteni a napjaimat. Egyedüllét és együttlét valakivel. Arányban kell hogy legyenek, különben  az egyedüllét magánnyá alakul, ami rossz hatással bír az emberre. Nem akarok depresszióba sem esni a magány miatt. Tudom mennyire rossz, és milyen nehéz kikeveredni belőle. Tavaly megtapasztaltam. Igaz, hogy akkor nem a magány miatt estem bele, és szerencsésen kimásztam belőle. Megtettek a kórházban értem mindent, és én is megtettem mindent, hogy újra jól legyek. 

Azóta is tart ez az állapot, ennek így kell lennie, ha mindent megteszek magamért, tevékenykedem is természetesen, és elfogadom más segítségét is.

Ablakban

Kinyitottam az ablakot, hogy friss, fanyar, őszi levegőt engedjek be a szobába.  Néhány levél éppen akkor engedte el az ágakat, és én figyelhettem, amint egymást követve csatlakoznak a már lent lévő többihez. Lassan, szinte úszva hullottak. Sokáig lesznek még ott, míg szárazzá, zörgőssé zsugorodnak, vagy éppen nyirkossá, nedvessé, bőrszerűvé válnak az opálos ködtől, vagy a szemerkélő, olykor áztató esőtől.

Míg mély levegőt vettem a lábom közben odaért a fűtőtesthez, ami meleg volt. Akkor vettem észre, hogy elkezdtek fűteni, ez hiányzott ahhoz, hogy érezzem itt az igazi ősz. Addig késő nyári hőmérsékletű volt az idő. Éppen fűtési időszak kezdetére, október 15-re jött egy hidegfront, ami indokolttá is tette a fűtést.

Nem tudtam elmenni az ablaktól, könyökölve nézegettem az üres, vasárnap reggeli utcát.

Percek múlva becsuktam az ablakot, és elhúztam a függönyt. Még éreztem egy darabig a friss levegőt, majd hamarosan átmelegedett a szoba, és én még egy darabig a hulló levelekre gondoltam. Tudom, hogy mennyi szépség vár még ránk az új évszakban. Igyekszem elmélyedni benne, ahogy mindig is tettem. Sok éves tapasztalatból tudom, hogy így lesz.

Könyvek

Elmentem a könyvtárba, és hoztam ki könyveket. Megpakoltam a táskámat. Örömmel tölt el, hogy olvashatok. Minden évszakban megteszem, de az ősz és a tél különösen alkalmas erre. 

Külön köszönet azoknak, akik bármelyik íróra és könyvre felhívták a figyelmem. Ezeket tudtam magammal hozni egyelőre. Van egy hosszú listám, és várom, hogy legyenek még olyan könyvek is a könyvtár polcain, melyek most egyelőre másnál vannak, de remélem hamarosan hozzám is eljutnak.

Jelenleg éppen az első képen lévő könyv van soron. Főhőse, Tyler Caskey lelkész gyakran megemlíti Dietrich Bonhoeffert, a gondolatait, az életét, idéz is tőle. Példaképe volt. Róla először Márta blogjában olvastam. Utána megvettem két könyvet* Bonhoeffertől ( többet nem tudtam) és egy róla szólót** is. Eszembe jutott, hogy mennyit tanulhatunk másoktól, a blogokból, a blogokat íróktól. Jó ehhez a közösséghez tartozni.

Most pedig megyek, és olvasok tovább  a meleg szobában. Ezen a borús, hideg vasárnapon elindították ugyanis a lakótelepen a fűtést.

*   Börtönlevelek, Etika

** Eric Metaxas: Bonhoeffer: Pásztor, Mártír, Próféta, Kém

  

Hétvége

Múlt hétvégén elég hűvös volt, és esett is néha az eső. Jólesett bent a főzőcskézés, az olvasás, legalább annyira jó volt beszélgetni, de  kedvemre volt volt a hallgatás is. Vágyom a csendre, sokszor zavarnak a hangok. Nálam nincs háttérzene, nem megy a TV csak úgy, hogy valami szóljon akkor is, ha nem nézem. 

Kicsit lefeküdtem szombat délután. Behunytam a szemem. Az egyedüli halk zaj az eső csendes kopogása volt, mely az ablakon át hallatta a hangját. 

Hálát adtam, hogy nálunk nincs háború, és nem ment ki a fejemből, hogy vannak, akik félelemben élnek és halnak meg. Újabb háború tört ki, és nehéz ebbe beletörődni. Nagyon nehéz.