Erdei csend

 "...mulandóságról mond mesét a csend." 

Áprily Lajos: Ősz - részlet

A csend sokféleképpen jelen lehet az életünkben. A csenddel való büntetéstől, egészen a pihentető, békés csendig. Széles a skála. Van, amire vágyunk közülük, és van, amire nem, de sokszor nem is válogathatjuk meg őket. Én igyekszem megteremteni a lehetőségét annak, amire szükségem van, és persze van rá alkalmam is, hogy létrehozzam. Ez a tény a vágyott csendre is igaz. 

Egy nézeteltérés utáni megbántottságomat a csenddel, a nem megszólással nem büntetem. Ahhoz már régen elég felnőtt vagyok, hogy ezt  a lehetőséget végleg elfelejtsem. Akkor is, ha én megkaptam sajnos, de már egyre kevesebbszer. Más is lelkileg és gondolkozásban felnőtt körülöttem ezek szerint. Lehet, hogy jóval korábban én is használtam, mert senki nem szent (később sem válik azzá), míg bizonyos dolgokat meg nem tanul, tapasztal. De az az idő már elmúlt, hogy az általam  szeretett csenddel visszaéljek.

Mostanában az erdő csendjével találkoztam sétáink közben, felfedeztem újra azt, amit már régen megtaláltam, csak hanyagoltam sokáig. 

Újra elmentünk a fák közé tenni egy sétát. A  levelek a közben feltámadó szélben már észrevehetően egyre sűrűbben hullottak le a korábbi sétánkhoz képest, de továbbra is hang nélkül.  A szél végezte őszi munkáját.  Óvatos lépésekre késztetett a csend menet közben, és amennyire csak lehetett a társammá szegődött rollátoromat is igyekeztem hang nélkül tolni. Nem volt könnyű feladat vele közlekedni az itt-ott kövekkel is tarkított erdei úton, csak az  igyekezetem volt erős, hogy mégis  megtegyem. Az erdő adta hang nélküliséget ugyanis nem akartam megzavarni, mert jó volt. Azért mentem oda, hogy benne legyek ebben a világban. 

Számomra nem csak a mulandóságot jelenti az ősz által adott csend. Valaminek a kezdetét jelenti ez az évszak, amit szeretek, és ami majd utána következik, amit még várhatok: a tél. Csendes mind a kettő. Az egyiket már megtapasztalom, a másik majd eljön, és akkor is elmegyek a halk erdőbe.