Mikor még kicsi voltam

Ezek a képek még akkor készültek, mikor még nem tudtam semmit a világról, de már nagy szemekkel kémleltem.

Mikor még nem tudtam mi az hogy élet, de az első képen komolyság, a másodikon a szám szegletében megbújó mosoly már előre vetítette, hogyan kell és lehet majd nézni az életet és a világot, ha egyszer felnövök. 

Felnőtt korban már több jelző is lehet a nézésemre, az arcomra: aggódó, szomorú, mélabús, figyelmes, szemlélődő, nevetős, barátságos, derűs, mosolygós...Minden nap lehet más és más, attól függően hogyan alakulnak azok a bizonyos napok, évek, a sorsom és a körülöttem lévő emberek sorsa.

Legyen lehetőleg minél több a derűből, mégha olykor nehéz is megvalósítani, de nem  lehetetlen. Csak keresni kell rá a lehetőségeket. 

Ezt kívánom magamnak, másoknak, minden kedves olvasómnak.

Elment

M. elment. Hívott míg itt volt, hogy menjek vele vissza hozzá, de meg kell tanulnom egyedül is élni. Itthon maradtam. Lesz még alkalom a találkozásra. Elég lesz csak szólnom neki.

Egyedül maradtam újra, mint az a kis pipitér a fűszálak között a képen.

Kint még süt a Nap, besüt a szobákba reggel, ez meghatározza a napi kezdéseket. Minden a megszokott mederben folyik újra ezúttal itthon. Kialakítottam már magamnak.

Elkezdődött az iskola, és én nem megyek munkába. Nem mondom, hogy hiányzik. Sok évet dolgoztam, elég volt. Igaz, hogy akkor változtossá tette az életemet a munkába menés, de most így jó. Elfáradtam a sok évnyi munka után.

Most a magam ura vagyok, ami jól hat rám. Jól ki van találva ez a nyugdíj. Mikor szükség van rá eljön, és megadja a megérdemelt pihenést. Már nem is tudnék dolgozni. 

Minden így van jól.

Otthonon kívül

    

Záródtak nálam, majd kinyíltak valahol máshol az ajtók, utána visszafelé is megtörténtek ezek a zárások és a nyitások. Pár napig M-nál voltam, oldani az egyedüllétet, mely már egy kicsit sok volt, és kezdett  szorongatni. 

Volt kihez szólnom, ha éppen mondanivalóm volt. Ő is szólt hozzám, de csak úgy  csendben is voltunk sokszor. Ha nem is volt egészen a közelemben, akkor is tudatában voltam, hogy ott van a másik szobában vagy a konyhában, éppen csak pár méterre tőlem, mert hallottam a neszezéseit, vagy az edények csörömpöléseit. Olykor ez is elég. Mind, mind jó dolgok ezek, feltöltenek, eléldegélek velük egy darabig. 

Pár napig itt lesz ő is nálam, ezalatt az idő alatt elvisz Veszprémbe is. 

Addig sem leszek egyedül. (Nem) tudom, milyen érzés lesz utána, ha elmegy. Már kicsit párás szemekkel nézem a világot, ha csak rá gondolok, hogy megint egyedül leszek egy darabig. Bár már tulajdonképpen meg is szoktam. Ilyen az életem, így kell élnem. Néha azért változtatni is kell rajta, hogy jobb legyen, hogy folytatni tudjam a megszokott egyedüllétemet, melyet azért még nem mondanék magánynak. 

Ez történt, és történik most velem.

Fogy a fény

Augusztus van még, egyre gyakrabban már nem ragyog a napfény, hanem valamiféle szűrt fényben van részünk. A júliusi ragyogás már a múlté, akkor is, ha most is süt a Nap.

Augusztus 20-a körül változik meg általában az időjárás.  Akkor szokott jönni egy front, és már a régi nyár nem tér vissza. Idén nem történt meg ez szerencsére éppen  20-án. Ez kedvez a kinti ünnepi programoknak. 

Közeledik az ősz. Jön a szeptember, majd a többi őszi hónap, haladunk valami felé, ami visz bele a fénytelenségbe, mely mégis új élményeket ad. 

Színes, őszi, vörös, sárga, rozsdabarna leveleket, párás reggeleket, a szelet, mely felkapja azokat a bizonyos leveleket, és sodorja egyre messzebb és messzebb a leesése helyszínétől kis kupacokba formálva, vagy éppen a esőtől fénylő tócsákba ragasztva őket. 

Addig még van idő, de mindnyájan tudjuk, hogy mi vár ránk. Átéltünk már egy-két őszt. Most még élvezzük  a nyarat, mely már nem sokáig tart.

Vannak

napok, mikorra összegyűlnek az elintéznivalók. 

Telefonálások, időpont egyeztetések, odamenet, visszajövet, közben ha van egy kis megállás, megiszom egy kávét, benézek a blogokba, olvasok pár oldalt, mert nem múlhat el pihenés nélkül a sok feladat. Közben már a következőn jár az eszem. Vízvezetékszerelő, bankok, bolt, orvosok, gyógyszertárak, laboratórium... Taxival kell mennem, mert a busz már nem használható számomra, autóm pedig nincs.

Hosszan állok a bankban a mankómra támaszkodva, míg megtalálom, hogy melyik gombot nyomjam meg, hogy megfelelő sorszámot kapjak, mert nem mindig egyértelmű. A vérvételre is időpontot kellett újabban kérnem, nem tudtam, hogy jutok el a tűig, nem olyan megszokott, bejáratott semmi már, mint régen volt. A Covid beleártotta magát sok mindenbe. A megszokottól eljutottunk a szokatlanig, az ismerttől az ismeretlenig. Nagyon rugalmasnak kell lenni, hogy alkalmazkodjunk az újhoz. 

Aztán, ha fogynak a feladatok, hoz egy kis megkönnyebbülést az ügyintézések teljesítésének öröme, de mindig jönnek az újak, nincs megállás.

Közben nézem a természetet is a képeken ( már nem nagyon tudom élőben), a zöldellő nyírfát a volt munkahelyem udvarán, a színes, fogalmam sincs milyen üde növényt, a szépségük feltölt újra, hogy tudjam folytatni, amit elkezdtem, az örökös intézkedést, a tevékenységek sorozatát, melyek sokszor kibillentenek az egyensúlyomból. 

Végül visszabillenek, mert muszáj, mert nem mehet másképp az élet. Ennek így kell lennie!

Jó reggelt!

Mikor felébredek a szobában sötét van, mert este lehúztam a redőnyt. Felgyújtom a heverőm melletti lámpát, hogy megnézzem, hány óra. Mert a nagyon sötét szobában sokszor azt sem látom, hogy  reggel van-e. 

Ha már reggel van, és én már kialudtam magam, kimegyek az előszobába, ott már azt is látom, hogy süt-e a Nap, vagy borult az idő. Kinyitogatom az ablakokat, jöjjön be a reggeli levegő.  Van, amelyik éjszaka is nyitva volt. Szükségem van a levegőre, mint a kávéra, ami kicsit észhez térít a mély alvás után. Mert én mindig sokat és mélyen alszom éjszakai felébredés nélkül. Nagyon kevés álmomra emlékszem. Ha reggel valami bevillan egy álomról, azonnal ki is száll belőlem. Nem tudok már visszaemlékezni rá, bármennyire is szeretnék.

A fény -miután egy kicsit hunyorgok- tágra nyitja a szemem, az ablakon át kicsit nézem még az utcát. Vannak, akik már kint mennek, de én még csak akkor keltem.  Látom a fáimat, hallom rajtuk a madarak csiripelését  az ablak előtt. Érzem, hogy otthon vagyok. 

Kell a szép!

Ha író lennék, és regényt írnék, biztosan sok sort és jól megválogatott szavakat szentelnék a reggeli történésekre, az egészen kicsikre is, melyek az ébredő világról szólnak, és az előttünk lévő napba torkollnak. 

Jó reggelt, szép napot kívánok mindenkinek!

Augusztus

 

A fényképezőgépet felfelé fordítom egy kattintás erejéig. Belesüt a  Nap. A lehúzott redőnyeimet nézem  az erkélyemen, tudom, hogy bent árnyékossá teszik a szobákat, és ez jólesik majd a kinti még egyelőre mindig erős fény után, pedig már augusztus van.  A nyár vége közeledik. Hamarosan arról fogok majd írni, hogy a napfény már nem olyan erős, hanem kissé fátyolosan tompább, mint volt.

A meleg arra is jó, hogy a téli kabátjaim hamar megszáradjanak. Majd télen emlékezni fogok arra, hogyan veszítették el a bennük lévő vizet egy nyári napon, és milyen időjárás volt, mikor  kint lógtak az erkélyemen, és a meleget magukba szívták. Mintha ezt a meleget is adnák majd át télen nekem. 
Augusztus van, még pár hét és elkezdődik  a szeptember,  az  ősz kezdete. Rohan az idő, gyorsan eltűnik egy év, és egymás után telnek el örömmel, de szomorúsággal is vegyítve. Semmiképpen nem múlnak el az évek nyomtalanul felettünk, hol jobb, hol rosszabb nekünk. Mi sem vagyunk mindig tökéletesek, hol ilyenek, hol olyanok vagyunk.

De éljünk még tovább, megérdemeljük, elvégre erre születtünk!

Apró történet

Ez az esemény akkor történt, mikor még nagy kánikula volt.

Mikor egyszer Borka tanácsát alkalmazva egy vizes törölközővel a nyakamon ültem a számítógép előtt, M. megkérdezte, hogy akarok-e egy jégkrémet. Megkérdeztem tőle, hogy van-e itthon. Ugyanis úgy tudtam, hogy nincs. Valóban nem volt, de azt mondta, hogy  felöltözik, és elmegy a boltba, hogy vegyen. Persze, hogy megörültem.

Aztán megérkezett, és megettünk egyet-egyet. Finom volt. A másik kettőt tartogattuk másnapra. Volt minek örülni a következő napon is, mégha nem is nagy dolog, ami az örömöt okozta. 

Valahogy így is lehet szebbé tenni egy nyári délutánt, hogy valaki törődik velünk, megteszi a ki nem mondott gondolatainkat, és mi azt köszönettel el tudjuk fogadni.

Ez egy egészen apró történet, de a szívünkben naggyá válik az öröm egészen kis pontja, mely beépül az emlékeinkbe, és van mire gondolni, ha éppen rosszabb napunk van, és amikor nem teljesülnek váratlanul a bennünk rejlő vágyaink kérés nélkül is.

Esik

17 fok van, és esik az eső.  Súlyos, szürke felhők borítják az eget felettünk. Erre vártunk a hőségben, most itt van. Nem ért meglepetés, az időjárás jelentés megjósolta, és lám be is jött.

Verik az ablakpárkányt az esőcseppek ritmikusan, hangosan, és surrognak az aszfalton az autók kerekei az utcán. Álmosító az idő, nem régen keltem fel. Még maradhattam volna tovább az ágyban, igaz, hogy így is visszabújtam még egy kicsit, mikor korábban felébredtem. Esőben jó visszafeküdni. Olyan jó volt még kicsit szundikálni, néha megébredni, és hallgatni a kinti időjárás beszűrődő hangjait. 

Hamarosan elkészítem a kávém. Sötét, esős idő és egy forró kávé. Tökéletes párosítás. Köréfonom az ujjaim a csészének, most már jólesik a meleg, mely a porcelánon áthatol.

Holnap laborba kell mennem vérvételre. Egyik kezemben esernyő, másikban mankó lesz. A harmadikkal - ha lenne -, tenném-venném a dolgomat, ami éppen adatik, ha tudnám, ugyanis nincsen harmadik. Talán nem megyek el, és kérek egy új időpontot.

Az is lehet, hogy már nem esik holnap. Ezt jósolják, talán ez is bejön.  Így lenne tökéletes. 

Meglátjuk, mindig remélek, most is.