Van úgy...

..., hogy az ember nordic walking botokkal a kezében elindul torony iránt hátul a kertek alatt. Még nagyon el sem fáradtam egy órai gyaloglás után, mikor az első osztrák falu templomtornyát elértem ( Schattendorf). Mivel még volt bennem erő, a legközelebbi magyar falu tornyát is megcéloztam visszafelé úton (Ágfalva).
Akár haza is  jöhettem volna gyalog, mert erővel bírtam, de a Nap tűzött, és én nem kentem be magam naptejjel, és éreztem, hogy le fogok égni. Meg is történt sajnos, fejem is fáj, pedig általában figyelek arra, hogy ne történjen meg, de most itthon maradt a naptej.
Tanulság levonva, és tényleg vigyázni kell!
Busszal jöttem végül haza, de volt még fél órám indulásig, tehát a falu kocsmájában kötöttem ki. Bementem volna a templomokba is, de mind a kettő zárva volt.
A fröccsöző, söröző hazaiak figyelték a "hölgyet":-), mikor csak ásványvizet kért. Élvezem az ilyen helyzeteket, ha tehetjük a helyi kocsmákba mindig bemegyünk, ott üldögélve, figyelve, sokat megtudhatunk a faluról, és mindezt olyan stílusban előadva, hogy jókat nevetek is magamban. 
M. ha velem van ugyan nem érti a történeteket, de néha fordítok neki, mert érdemes.
Most ő fordíthatott volna nekem, ha egyáltalán megértette volna a nyelvet, mert hiába magyar település Ágfalva, a falu lakói egykoron németek voltak, és nyelvjárásukat, az ún. „heanz"-ot (a Burgenlandban is beszélt német nyelvjárást) ma is használják. 
Ez is történt ma velem a tornyokat megcélozva!:-)

Csak az öregek...

...tudnak olyan türelemmel várakozni, a visszatérő gyerekeikre- így is *építeni a szeretetet-, ahogy Mama teszi a hirtelen jött nyári melegben a hűvös falak árnyékában kinn az udvaron. A közel 90 év bizonyára megtanította őt arra, hogy miért a nagy sietség, aminek vagy akinek el kell jönnie,  úgyis megérkezik.
Ha erre is tanít az idő, akkor jó.
Az udvaron már sok virág el is virágzott, mert a természet is csendben teszi a dolgát, bent is csend, a cédula is ott van az asztalon, hogy sokat kell inni, mert kell a folyadék. Nincs mindig aki figyelmeztesse, csak cédulára írt a betűk teszik meg.
Az újságok (melyek leginkább az egyház hírei) és a szemüveg mellett ott a nagyító is, hogy olvasni tudjon. A TV-t, rádiót már nem mindig hallja. Talán ez a lelki béke titka? 
Közben visszatérünk egy temetésről, mert aminek el kell jönnie úgyis eljön... 
Fájós lábai már nem engedik, hogy ő is részt vegyen rajta. Hát, türelemmel vár minket, érdekli, hogy a temetőben, hogy zajlott a búcsú a végleg távozottól, majd ölbe tett kezekkel figyelmesen követi az unokákról a híreket, mert tulajdonképpen az a legfontosabb, hogy róluk tudjon. Kimondatlanul is, beérett bölcsességgel azt tudatja velünk, hogy a jövő van előttünk, nem a múlt.

*A türelem tulajdonképpen a szeretet építőművészete. Egyfajta "passzív" alkotás, amikor a belőlünk áradó szeretet és bizalom éppen azáltal készteti változásra a másik embert, hogy nem szólunk bele az életébe, nem sürgetjük, nem szabunk neki sem határidőt, sem feltételeket. Egyszerűen csak várunk rá. Ez a legfontosabb.

(Simon András)

Eperrel az ölemben

Ma késő estig 8 órát fogok dolgozni úgy, hogy délután lesz egy előrehozott ballagás is az összes szervezésével és élvezetével.
Holnap reggel 6 órai kezdéssel 10 órányi munka vár rám a hosszú hétvége előtt. Ezek tények, végig kell csinálni, és ezt csak úgy tudom, ha tudomásul véve a jó oldalát is keresem. Különben morgás az egész, az meg minek, csak nő a stressz, kikerülni pedig úgysem lehet.
Ruháimat már kitettem, hogy átvasaljam a ma délutáni ballagási programokra, ablakok nyitva, por letörölgetve. 
Utána  viszont kiültem az erkélyre a napsütésben, mivel  kora nyarat ígérnek, és az időjárás próbálkozik is már megvalósítani. 
Epret is ettem, hozzátartozik a közelgő nyárhoz.
A lakótelepi erkélynek megvan a funkciója az otthon és az utca között. Kint is vagyok, bent is vagyok, otthon is és az utcán is lebegve valahol ég és föld, a kék és zöld, egyedül és emberek között  vadgalambot vagy a napot kívánó alsó szomszéd nénit is hallgatva.Mindezt most éppen eperrel az ölemben.
Illik is az egyéniségemhez ez a kint is, bent is, kitárulkozva is és bezárkózva is. 
Olyan vagyok, mint egy erkélyem, melynek " fala" úgy takar, hogy üvegből van.

Titkos vallomás

Sokszor tele van a fejem akár közlésre is kívánkozó gondolatokkal, de annyira személyesek, hogy végül belém szorulnak, mert nemcsak rólam szólnak. Részese vagyok, de valaki más életének a rám vetülő hatásai, és így inkább hallgatok, mert nemcsak magamról írnék, ha írnék. Zavar a megoldatlanságuk is, és nem a neten akarok róluk másokkal is megosztva gondolkozni. 
Hogy akkor így nem teljes a blog, egyoldalú, és elveszítek olvasókat, akinek így nem felelek meg? 
Úgyis magamnak írom, "csak" olvasóim is vannak( szerencsére) ! Legyen így, legyen veszteség, de ki az, aki mindent kiír a blogjában. Úgyis rám vár sok minden megoldása az életemben, de a lelkiismeret, az együttérzés, a szeretet és a gyengeség is vegyül bennem, mely gátol lépések megtételében. Leginkább a gyengeség, de van, akivel nem tudok erős lenni, ha egyébként van is bennem erő.
Szívesen olvasok máshol is látszólag lényegtelen dolgokról, történésekről is, melyek ugyanúgy az életének részei. Sőt, az ilyen blogok a kedvenceim, melyek kellően diszkrétek, és mégis őszinte betekintést engednek írója az életébe, látszólag egészen érdektelen pillanatokba, de ezek a finom kis mozzanatok, a képekkel  együtt engem lekötnek. Végül ott ragadok, és életem részévé válnak ismeretlen ismerősként.
Akkor egy lényegtelen, mégis rólam szóló hír, amiről írok. 
Vasárnap voltam a bolhapiacon, és a tavaszi napsütésben ott volt egy 100-asért egy karácsonyi doboz Jenny Nyström illusztrációjával. Tetszett a hóesés, a nagy esernyő, a hangulat, és már beleképzeltem aprósüteményt is. Mert én még tavasszal is gondolok a karácsonyra, és várom a  jöttét, akkor is, ha messze van.
A karácsonyi képekkel pedig úgy vagyok, hogy vagy végtelenül egyszerű legyen, elég egy fenyőág, vagy már-már giccsbe hajló " Tündérország" legyen rajta".

Nagycenken

A kávé mellé adott kis omlós szív örömmel töltött el, a kávé felfrissített. 
Folytatva az utat, láttam, hogy már sárgállnak az út melletti repceföldek. Még nem egységes a szín, arra még várni kell, de várok, mert a sárgálló repceföldek látványának kivárására mindig is volt időm. Meg egyébként is, tudom én sürgetni azt, amit természet  a maga tempójában jól tesz?
A Széchenyi szobor talapzatán sok koszorút láttam, itthon megnéztem milyen évforduló lehetett, ami a  legnagyobb magyart érinti. Április 8-án halt meg 1860-ban. 
Olvastam a mondatot a talapzaton: "Magyarország nem volt, hanem lesz". Csak tudna üzenni  mai vezetésnek, mert így ebből mi valósul meg? 
Aztán bementünk a  templomba, amit ő kezdett építtetni, de elkészültét már nem érte meg. 
Majd a falu határában még egy írás Széchenyitől: "Magyarnak lenni nehéz, de nem lehetetlen."
Mit mondjak erre? Így legyen! 
Már megint erősödik bennem a szorongás, volt 1-2 "könnyebb?" hónap január után.

Virágok és falak

Halat ettünk ebédre, mit is ettünk volna a Fertő-tó partján, utána elindultunk... 

A virágszirmok, kövek, falak nagy összhangban voltak az utcákon, mennyi eltérő tulajdonság fér meg egymással békében. Minden pontosan ott és úgy volt, ahogy lennie kellett, és nem is olyan messzire ott a tó, némelyik udvarból, a temetőből is látni lehetett egy keskeny csíkot belőle a nádas mögött.

Bekukkantottunk az udvarokba, egy rés mindig van a kapun. Vagy már kapu sincs, a tekintet így pláne bejut. Elképzeltük, hogy alakítanánk, ha a mienk lenne valamelyik.

Én már nem is tudom mikor töltöttem ki lottószelvényt. Még akkor, mikor toll is kellett hozzá, és nem internet. 

M. mikor visszatértünk a neten töltött ki egy lottót. Láttunk egy eladó házat, sok lenne a munka vele, de már gondolatban be is rendeztük.

Lottón egyébként nem nyert M. ma este, én pláne, ha nem is lottózom, a ház másé lesz talán egyszer, de jó volt felújítani és berendezni képzeletben. 

A képzelet ingyen van.

U.i.: A képen szereplő házak közül egy sem az a ház, amit "berendeztünk", de sétánk résztvevői voltak.

Olvasás

Károlyi Mihályné ( Andrássy Katinka) emlékiratait olvasom.

"Mindenkinek, még a legjelentéktelenebb embernek is az élete feljegyzésre érdemes, ha becsületesen történik, anélkül, hogy az illető érdekesebbnek, jobbnak vagy rosszabbnak tüntetné fel magát, mint amilyen. S amikor már életünk nagy része mögöttünk van, el kell jutnunk odáig, hogy mintegy távolról szemléljük önmagunkat, tárgyilagosan – hiúságtól, előítéletektől, önigazolástól mentesen...
Az írás szükségképpen megmutatja az igazságot. Csak az együgyűeket lehet félrevezetni, az okos olvasó könnyedén megkülönbözteti a hamisat az igazitól. Kétféle hazugság veszélye fenyeget: egyrészt a szándékos hazugságé, másrészt meg azé, amely az író tudatalatti önbecsapásának következménye”

( Károlyi Mihályné: Együtt a forradalomban – részlet az Előszóból)

Katica egy napsütéses délelőtt

Mert arról is írok a blogban, ami leginkább foglalkoztat, de arról is, ami csak apró momentum, de mégis szerepe van a napjaimban. 
Egy katicabogárnak hogy lehet jelentősége egy szabad péntek délelőttön?
Miután kiderült, hogy foglalkozásom miatt ismerem azt a fiatalt, aki társaival hidegvérrel életeket oltott ki, gondolataim másfelé terelése érdekében kiülök az erkélyre, a napsütésre, az illatozó, frissen mosott ruhák mellé, és egy katicának az erkélyüvegen megtett hosszú útját figyelem.
Nem segített a katica...

Alexis Zorbász és én

Változó az együttlétem Zorbásszal.
Hol elhagy, és élvezi valahol a napfényben táncolva, udvarolva az életét, hol visszajön hozzám, mert hívom. Akkor már ugyanis nagyon hiányzik az életélvezete, aztán újra talán már én hagyom el -soha nem szándékosan-, hogy később visszavárjam.
A könyvet egyszer kölcsönadtam, nem került vissza. Nem emlékeztem kinek adtam oda, így visszakérni sem tudtam. Milyen kellemetlen valamit visszakérni, ha valaki nem adja önként. A felejtéssel így egy kellemetlen helyzetet is elkerültem, remélem olvasgatja az illető néha a könyvet. 
Tegnap bementem egy könyvesboltba, ott volt a polcon egy példány a könyvből, és megvettem.