...és másokat se siettess!

"Dolgozz magadon türelmesen, hogy amit vársz, azt megérdemeld, és másokat se siettess!"

/Müller Péter: Jóskönyv/

Most, hogy vége a Balfra járásnak sincs több időm egyelőre, mert az itthoni és egyéb ügyintézős lemaradásaim hozom be, melyek az elmúlt zsúfoltabb 5 hétben elmaradtak.
Nem is reméltem végtelen sok szabadidőt hirtelen, mert ( már) tudom, hogy működnek a dolgok. Nem sietek, egyszer a végére érek mindennek. Közben akaratlanul magamon is dolgozom, már a türelem gyakorlása is az. 

Ez az idő a várakozásé úgyis, azt pedig lassan szokták tenni. 

Türelem egyébként is termi azt a bizonyos "rózsát"... 

Blogos társsal ( Staliékkal) tudtam találkozni szerdán, hiszen itt vannak a városomban. Teázás, kávézás, sütizés, beszélgetés  nyomai a találka helyszínének  asztalán, és a hozzám megérkezett ajándék angyalkájuk is ott látható. 

Az idő múlása is a képen van. Így lehet  talán megörökíteni akár egy üres süteményes tányérral is?:-)

Azóta már az adventi gyertyáim mellett itthon mosolyog az angyalka.

Ki itt, ki ott...

Most vagyok úgy először, hogy nem saját képet hozok, hanem másét. Ezt a képeket M. készítette vasárnap, és azóta néhányat átküldött.
Kinn volt vasárnap a szabadban, hegyet mászott a nagyobbik fiúval. M. ugyanis úgy van a hegyekkel, ha egyet is lát, késztetést érez,  hogy megmássza. Ha nem lát, akkor keres, de mindenképpen a tetején köt ki. 
Én a vízzel vagyok így. Ha előttem van, le kell mennem  a partjára. Sőt, bele is kell gázolnom, ha tehetem. 
Vasárnap én itthon voltam, ki sem mentem, olvastam, gyertyát gyújtottunk Anyuval, telefonáltam is. Így telt Advent első vasárnapja.
Egyszer úgyis megosztjuk a velünk történteket. 
Egy időben, egy helyen mindig nem lehetünk. A távolléttel is gazdagodunk, csak hozzáállás kérdése, egyben az elfogadás művészetének gyakorlása, és azon képesség használata, hogy adott helyen tudjunk örülni.  Ha mindez többször sikerül mint nem, akkor már nyert ügyünk van!
M. egy osztrák közmondást szokott emlegetni: 
"Nem táncolhatunk minden búcsúban!":-)

Cicmic

Nem tudom, hogy hívják, nem mutatkozott be. 
Én Cicmicnek hívtam, nem mintha hallgatott volna rá. Mikor meglátott a balfi gyógyfürdő parkjában, elkísért a buszmegállóig szinte minden nap. Néha nyávogott is, ezt köszönésnek vettem.Olykor  a mancsával tett felém mozdulatokat, néha pózolt, és igazolványképes tekintettel nézett rám. Mosolyogni nem láttam. Mással is szóba állt, olyan mindenki macskája, és mégis senkié. Nem tudom van-e egy igazi gazdája, akihez bújhat.
Míg álltam a buszmegállóban, leült mellém, megmosakodott kényelmesen, majd ki tudja, hova tűnt el, mikor meglátta a buszt. Pedig mondtam neki, hogy ne mászkáljon át annyit az úttesten, mert egyszer csak nem látom majd, és hiányozna.
Cicmic szabad, túl nagy a  tér és a sok az ember. Mindig mozgásban van, mindig úton valaki felé.

Hasonlóság és "kreativitás"

Jó olvasgatni a blogokban komment hagyása nélkül is, mert éppen úgy esik jól. Ott voltam, megérintett a gondolat, nézegettem a képeket, és csak úgy csendben vagyok tovább egy( vagy több) hangulattal, gondolattal, asszociációval. Ezért értem meg, ha látom, hogy többen voltak nálam, mint ahányan írtak. Ilyenkor azt gondolom, hogy nagyon hasonlóak vagyunk.
Nem véletlenül jönnek hozzám éppen ők!:-)
Más!
Kreativitásom megint "alkotásban" csúcsosodott ki. 
A képeken látható, hogy diót, tobozt, kis fenyőágat tettem a mécsestartóim elé.:-) Nem mindegyik elé, mert az már túlzás lenne tőlem.
Az alsó mécsestartó az egyik legutóbbi bolhapiacos szerzeményem.
Vágytam egy ilyenre, és ott várt rám feketén, mikor fehéret szerettem volna.Viszont  semmiféle diszkriminációt nem akarok, hazahoztam a feketét is.

Cseppek

Büfében olvasom egy újságban a kávém mellett, hogy a gyengék ereje a kitartás. 
Aztán  kimegyek a buszmegálló felé a ködben, és cseppekké összeállt, kicsapódott pára hull rám az ágakról. Kitartóan várt, míg cseppé összegyűlt, lehullott, és megtalált.
Amúgy az erősek ereje az önfegyelem. Ez is ott volt az újságban.
Bennem kitartó önfegyelem van.
Volt, van és lesz is hasznom belőle. Közben időnként el is lazulok( ezt is tudok!), de bármikor készen állok újra a fegyelmezettségre. 
Nincs terhemre, tehát így is jó nekem. Egyébként meg semmi sem véletlenül alakul ki bennünk.

A tökéletlenség vonzó bája

Az élet tökéletességében már régóta nem is hiszek. A tökéletlenségnek is van vonzó bája, és nem is fáraszt, ha nem az ellenkezőjéhez ragaszkodunk mindenáron. 

Mikor már reggel láttam, hogy nem tudom úgy levezényelni azt a napot, ahogy a kényszerűségből előre megszerkesztett "órarend" kívánná, hagytam, hogy teljen, és egyik lépés adja a másikat majd-lesz-valami alapon.
Ráültem az elfogadó hullámra, az egyszerűbb utat választottam, rugalmasan tettem a dolgom, tudtam várni. Ami nem ment, nem erőltettem, és nem úsztam ár ellen.
Mondom én, hogy egyszerű, és mégsem rutinból megy.
Viszont egyre jobban mehet.
Ahogy az egyéni tornatanárnőm mondta Balfon, mikor az általam vágyott tudásról, a hátúszás titkáról beszélt, miközben én kissé pánikoltam: "Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni...!"

Ma két éves a blogom

Szilágyi Domokos: Viszonylag

 boldog lehetek,
hogy törődhetem veletek,
mert magammal is így törődöm;
viszonylag sokat tehetek,
ha fölismerem bennetek
mindazt, mi jó s mi rossz e földön;
viszonylag csak hasznomra van,
ha bennetek nézem magam,
megtudni: mért és hogyan élek;
viszonylag biztos igazam
innen őrzöm minduntalan -:
a világ léptéke a lélek;
viszonylag jól dolgozhatom,
míg példátokból tudhatom:
a lélek léptéke a munka;
viszonylag ékes szavakon
csak így, csak így indíthatom
önmagamat felétek útra; -
viszonylag boldog lehetek
s elégedett: hogy tehetek,
hogy eme gyönyörű kínomnak
élhetek, s hogy tiértetek
láthatok én és érthetek
s ti érettem -: mert így lehet
elejét vennem az iszonynak,
hogy boldog lehessek viszonylag.

Költöztem is egyik blogos helyről a másikra, határoztam azt is el, hogy abbahagyom, és mégis itt vagyok. Mert élményt, örömöt, látványt, gondolatot, bizonytalanságot, bánatot meg kell osztani, és egyébként is a blogok mögött emberek vannak, akik hiányoznak, ha nincsenek.

Köszönettel tartozom nektek is, hogy még itt vagyok!

Olvasom a fenti verset, számomra a viszonylagos boldogság sem "iszony", ebben nem értek egyet a költővel. Tökéletes boldogsággal én még nem találkoztam. Ha mindig arra törekednék, akkor elveszíteném a hiányosan tökéletlen boldogságot is. Vagy akkor már nem úgy hívják, hogy boldogság?

Valami boldogságféle gyakran  átsuhan rajtam, hogy aztán átadja magát a tökéletlen viszonylagosnak, de így is jó. 

Szép nap

Pénztárcám az iratokkal együtt elhagyom, majd megkerül. Nemcsak úgy magától, hanem becsületes emberek leadják a pénztárban. Felismernek úszósapkában, csapzottan is az uszodában, emlékeznek, hogy én ültem ott korábban, ahol megtalálták a pénztárcát, és elmondják hova menjek érte. Így egyúttal azt is megtudtam, hogy elvesztettem.:-)
Hazafelé jövet  harangszó mellett vártam a buszra, és úgy gondoltam, szép nap  a mai.
Délután nem kellett munkába rohannom, zenét is hallgattam a csend mellett.
De leginkább a csend a barátom.

Levelek és köd

Áprily Lajos: Falevelek

Hogy zsongtatok, suttogtatok,

ha enyhe szél fuvallt reátok!

De most, hogy tiprok rajtatok,

fáj zörgő disszonanciátok.

Még mielőtt végleg eltakarítják a leveleket, zörgettem őket, hogy kiélvezzem az ismert hangot és a színek  visszafogott összhangját. 
Valami hiányérzettel kevert elfogadás és öröm is jelen volt bennem. Összetett az érzés, de a rám tett hatása végül mégis jó.
Még időben gázoltam a levelekbe. Tegnap köztisztaságisok gereblyékkel, lapátokkal, pótkocsis teherautókkal dolgoztak egész nap...

…Folyékony kristályok 

körötted lebegve 

lefogják látásod 

egyre közelebbre…

(Gergely István: Beszélgessünk a ködről-részlet)

A köd tegnap reggel puhává tette a balfi parkot. 
Reggel a busz érkezése és az első kezelés kezdése között volt több, mint fél óra.
Örültem a szabadidőnek, és annyira lelassultam ebben a lágy környezetben, hogy alig tudtam felvenni később  a benti szinte percre beosztott, neonfényes, klórillatú feszes ritmust.