Mikor a lenti képeket készítettem, találtam pár madártollat is a vízparton, ami azt jelentette, hogy korábban madarak is repültek ott.
Akkor viszont annyira magányos volt minden, hogy ez szinte hihetetlennek tűnt.
A hangjuk sem hallatszott még távolról sem, teljes volt a csend körülöttünk, és ezt a hangulatot mi sem törtük meg szavakkal, csak azt néztük, hogyan festi szürkévé az égbolt a vizet.
Februári alkony jött, és én el is időztem ott egy darabig a kis tó partján, mert a víz látványa mindig vonzott.
A tollat békén hagytam, nem akartam felszedni, mert miért is tettem volna. Maradjon ott, ahova lehullott.
Ezen a héten elbúcsúzunk a februártól, és jönnek majd a színesedő alkonyatok az aranyhidakkal a vízek felszínén.
Erre is gondoltam, miközben továbbra is azt a kis szürke tavat néztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése