Nem régen egy általam szeretett blogban olvastam, hogy írója szépen felöltözött, és karkötőt is tett a csuklójára.
Eszembe jutottak a sajátjaim is, melyek egy virágokkal festett zöld üvegtartóban vannak, és a fedelét már évek óta nem emeltem fel.
Mióta nyugdíjban vagyok nincs is igazán alkalmam, hogy használjam őket.
A boltba menéshez mégsem teszek fel karkötőt, a csuklóm díszítésének vágya is bizonyára valahol elveszett, ha az órámon kívül nincs más rajta semmi.
Írtam is erről abban a blogban kommentként, hogy legalább a szobámban meg kellene egyszer csörgetnem őket. Hozzátettem azt is, hogy az a rossz, hogy már nem is gondolom komolyan ezt a lehetőséget.
Jött rá a biztatás, és nem is egy, hanem kettő, hogy:
"Hadd csörögjenek azok a karkötők!"
Ebben az egy mondatban annyi minden benne van:
Még több örömöt adhatnánk saját magunknak, és még indokok sem kellenének hozzá.
Lehetőségekre sem érdemes várni akkor, ha valamit megtehetünk azonnal is.
Kerestem egy régi képet a csuklómról, mert mostanában készült természetesen nincs róla.
Épp a napokban gondoltam rá, hogy semmi ékszert soha nem hordok... (csak egy láncot a nyakamban, aminek többszörös szimbolikus jelentősége van, de ezt már úgy megszoktam, mintha ott se lenne :
VálaszTörlésÉn már nyakláncot sem, mert zuhanyozáskor mindig levettem, aztán vissza kellett tenni, de a kapocs használata már nehézzé vált... stb
TörlésEz is macera, amit már kerülök.
Nyugdíj óta nem díszítgetem magam, előtte is csak alig.
A szimbólumokat szeretem, sokat mesélnek, és a nyári képeiden láttam a nyakláncodat is, de a télieken már pulóver és sál alatt rejtőzik.