Apróságok...

Sokat van a redőnyőm ritkára véve lehúzva. Beszűrődik a  fény, de mégis a kinti hőség, a forróságot adó napfény ellen is véd. Olvastam, hogy a sötét lakás is segít depressziósnak lenni.  Nem szeretnék ilyen állapotba kerülni. Tudom milyen érzés, és olyan nehéz kilábalni belőle. Ha elmúlik a hőség, akkor felhúzom majd a redőnyt, és beengedem a fényt, de addig vállalom a lehetséges depresszió kockázatát, és marad a félhomály. Tulajdonképpen szeretem, nincs ellenemre az erős fénynélküliség.

Egyformán telnek a napjaim az utóbbi napokban. Mikor már arra gondoltam, hogy elég az egyhangúságból, akkor kapok egy üzenetet M. fiaitól és a hozzájuk tartozó hölgyektől, hogy szerveznek egy közös vacsorát, és menjek el rá. Ehhez M. is kell, aki elvisz Ausztriába, hogy találkozzam velük. Mivel ő is hivatalos, megoldódik a dolog. M. ír hamarosan, hogy mikor jön értem. Most várok rá, és közben írom a gondolataimat a félhomályról, az egyhangúságról. Mind a kettő elmúlni látszik. A hőség egyszer abbamarad, hiszen közeledik a szép szeptember, és valami mindig történik, mely ad valami újdonságot, megtörve a napok egyformán folyását.

Hogy még mi jut eszembe? Múltkor rácsodálkoztam, hogy milyen sok árnyas, lombot adó fa és színeket adó virág van a lakótelepünkön. Kell a sok zöld, a virágok változatos színe, és bár nem tudom kik ültették őket, hálás vagyok nekik. Valaha volt munkájuk segít élvezni az otthonom környezetét, és jóleső érzéssel tölt el. 

Ilyen apróságok, ilyen gondolatok járnak a fejemben, míg várom a csengetést, és megérkezik M. Várni is jó dolog tulajdonképpen, jönnek a szinte semmitmondó gondolatok, melyeket megoszthatok másokkal. Mert hála a blogoknak, az őket íróknak, a kommentelőknek, soha nem vagyok teljesen egyedül, és ők megbocsátják nekem, hogy sokszor írok lényegtelen, de mégis bennem lévő gondolatokról. Legalábbis remélem...