Napról-napra

Vas István: Szeptember

Szeptember van, napról-napra fogy a fény,

Gyullad már az alkonyat a tó vizén.

Kék tükrére kétnapos eső után

Kettős ívet épített a szivárvány,

Vetül a tó halkabb hullámaiba

Az a fenti narancsbarna, zöld-lila.

Sötétedő út kanyarog idefenn,

Terászozott szőlők rakott köveken.

Ez az út, a kőfalak, a lenti hab –

Frascatiban sem lehetne latinabb.

De a kihűlt láva-táj, a láng, a méz

Távolabbi, régibb tájakat idéz,

A hajdani, csonka tűzhányó hegyek,

Ez az édesség, mely tűzből született,

A koránkelő hold és a piros ég

Valamely görög szigetre illenék,

Nem csodálnám, ha a forduló után

Szembe jönne fehér lepelben egy lány

Amforával a fején. – És már kilép,

De nem fehér peplonban: napszítta kék

Térdigérő karton, rózsaszín kötő,

Nem amforát, csak vizes vödröt vivő.

Keskeny ajkának szemérmes mosolya –

Rómáért, Hellasért sem adnám oda.

Jó, hogy nem Hellasban éltem, jó, hogy most

Itt látom szemét, az enyhén mongolost.

A mélyúton jöhetett: a lösz-agyag

Kecses, kerek lábikráján ott ragadt.

A szőllőkben férfiak és asszonyok,

Útrakelnek teli kádak, puttonyok,

Levetik a tőkék érett terhüket,

Szeptember van, megkezdődött a szüret.