Úton

Arról hogy az év eddigi két legforróbb napján voltunk úton az én gerincgyógyító manuálterapeutámhoz senki sem tehet. Bevetettük, amit ilyenkor ajánlanak: sok víz, kalap, naptej, fellelhető árnyék, de leginkább az önfegyelem és a forróság jelenlétének elfogadása segített, mikor a hőmérőn a 41 fokra néztünk.
Ami öröm volt az mindenképpen az, hogy a gyógyítóm nem közölte azonnal, hogy nem tud segíteni, hanem megmondta, hogy nem lesz rövid folyamat, sok találkozás kell, de segít az évtizedek óta fennálló bajaimon.
Kell más, ami szárnyakat ad a sok elutasítás után?
Feladat lesz, hogy megszervezzem, hogy el tudjak hozzá menni tanévben is, mert aznap nem tudok dolgozni  az út miatt. Ha másképp nem megy betegszabadságot veszek ki, megoldom valahogy, mert meg kell oldanom.
Odafelé útközben megálltunk Kapolcson, eltöltöttünk ott pár órát, mászkáltunk, nézegettünk, ettünk, ittunk... 

Vásárfiát nem vettünk, most először éreztem azt, hogy tényleg nem kell, van elég. Az első ilyen érzés és alkalom volt, ami belülről jött, és már nem járt a lemondás érzésével. Része annak az "utamnak", mely a tárgyaktól az élmények megszerzése felé vezet, és korábbi vásárlások következménye.
Bezzeg az evésre nem mondtam nemet!:-) 
A szemeim is meregettem, hogy látok-e esetleg képről is felismerhető blogost a tömegben, mert többen is jelezték, hogy Kapolcson lesznek, de senkit nem vettem észre.
Este pedig alig győztük csutakolni magunkat, és eltávolítani az út meglehetősen ragaszkodó, vastag porát, de ez is a forró nyárral jár!