A csillagos hely

Van egy olyan hely Sopronban, ahol a mennyezet kékjén sárga csillagok sokasága van. 

Adott már egyszer menedéket az én vékony cipőben lévő lábaimnak egy fagyos estén, amikor a felújított Tűztornyot és a környékét ünnepélyesen átadták a Hűség Napján, vagyis december 14-én, de az évre már nem emlékszem. (Utánanéztem a neten: 2012. december 14. péntek, 17 óra.)

Ott álltunk,  de én már inkább toporogtam a fagy miatt. 

Sokan voltak a téren, mert a hosszú ideig tartó munkák alatt feltúrtak mindent, és ez a rendezetlenség nem használt sem a Torony sem a környéke szépségének. 

Végre vége lett ennek a helyzetnek, és az ottlétünkkel mi is ünnepeltük ezt a változást, de közben fáztunk. 

A közeli csillagok alá menekültünk melegedni...

Tegnap is ültünk alattuk, de előtte a téren még felnéztem a Szentháromság-szobor tetején lévő aranyozott Napra, mert az igazi aznap sem sütött.

Bent a kékség és a csillagok semmit sem változtak.

Mielőtt bementünk arra gondoltam, hogy olyan asztalt kellene keresnünk, ahol  éppen alattuk ülhetünk, de aztán láttam, hogy minden tele van csillagokkal fölöttünk, és végül  bármelyik asztal megfelelő volt.

Mi egy ablak mellettit választottunk, ahonnan ki lehetett látni a Fő térre, és lassan megtelt a hely turistákkal, sok-sok idegen szóval és néha fölfelé nézegetésekkel.

Nyomokban még karácsony

Nyomokban még mindig itt van a karácsony a közelemben, ha csak kis jelképek formájában is.

Újra kaptam valami kézzel is megfoghatót egy megfoghatatlanról. 

Korábban a szeretetet szív formájú süteményként, napokkal később pedig a karácsonyt egy hópehellyel díszített csomagolású szaloncukorként. 

A pincér mondata hozzá: "Hoztam még egy kis karácsonyt", és közben átvilágított egy aranyló fenyőfát is egy mécses.

Fontosak számomra a szimbólumok, az akár egy egész versen vagy könyvön is átfutók, de keresem mindennapjaimban is a jelképeket. 

Nem múlhat el a magyar nyelv és irodalom szakos tanárságom nyomtalanul.

Keresem őket írók és költők soraiban és saját történéseimben is, kutatom a felszín alatt is a többet, a mást  és a mélyebbet, amit szavakkal nehéz kifejezni, de helyettük egy tárgy vagy jel sok mindent elmondhat mégis számunkra.

Miért is örültem meg annak a szív formájú süteménynek újév napján? Mert annyi mindent elmondott szavak nélkül is.

A kávém mellé kapott karamellás szaloncukrot megettem csak úgy élvezetből a gondolkodás helyett. Megtettem vele azt, amiért megkaptam.

Mert ez is én vagyok, ilyenné tettem magam tudatosan, és ilyenné tettek engem az éveim tapasztalatai szinte észrevétlenül is. 

Az elméletből és a gyakorlatból is össze vagyok gyúrva úgy ahogy kell,  és így alkalmas vagyok a gondolkodásra, de akár a sok gondolat nélküli élet egyszerű élvezetére is!  Lásd: szaloncukor!

Minden úgy történik, ahogy a nagykönyvben meg van írva!:)

A kis hírek nagy értéke

Egyfajta téli nyugalom az is, amikor egy pléd rám kerül a mellettem lévő fotelről, és amikor M. reggel elküld nekem egy képet azzal a magyarázattal, hogy ezúttal összekeverte a pórét még reszelt káposztával is. 

Nyugtázom és értem is, mert kettőnk között ennek hírértéke van, ugyanis én az ő sós pitéjét eddig csak póréhagymával szoktam meg. 

A kis hír iránt érzett örömöm talán érthetőbb lesz, ha leírom, hogy előtte  a világban történt és a hazai híreket olvastam a neten, és kiéheztem erre a nyugtatóan ható "káposztás" hírre.

Semmi különös nem történt a saját életemben aznap, semmi falat rengető csak az, hogy létezik egy újabb nap a kinti hideg ködben néhány békés benti  történéssel, melyeket meg kell becsülni.

Ilyenekre is gondoltam, mikor az új évre a nagy dolgok helyett csak a kicsik által is adható jó érzéseket terveztem, vagyis folytatni akarom a régi évet a régi vágyaimmal.

Míg a saját kis híreimnek értéke egyre nő, a világ nyugalmat adó híreinek száma egyre csökken.

Telik a nem régen kezdődött év...

Beszámoló a múlt vasárnapról

A  szél metsző és fáj, az ereje megállásra kényszerít, nem is tudok tovább menni pár másodpercig, de én mégis erre a hideg, igazi téli időre vágyom, és most itt is van!

A Nap ugyan erőlködik, de az országalma aranya még így is fényesebb nála. 

A tér kövei között egy kis ragaszkodó hó is adja a mintázatot, a tetők cserepein a már alig látszó fehérség adja ugyanazt.

A pizzéria bejárati ajtajával szemben ég a pizzákat sütő kemence tüze, és még mindig karácsonyi fényfüzérek világítanak, de én már az izzók nélküli sarokban lévő asztalokat és székeket nézem.

Míg várunk az ásványvíz buborékai időmérőként is pattognak, és közben egy pincérnő a mellettünk lévő ajtón át kivisz egy cserépben lévő csupasz kis karácsonyfát, mégis fogynak a dekorációk ott is.

A pizza után újra kint, a szél megint arcon vág, és én egy galambtól nem tudok lépni. Nem fél tőlem, mert már megszokta az embereket a Fő téren. 

A kőszentek- és angyalok fején itt nincs hókucsma úgy, ahogy láttam a neten egy havas képen, van viszont arany csillagos glória az egyik szép arcú feje felett.

M. szeméből folyik a könny, pedig nincs is bánata, csak a jeges szél ríkatja meg, én pedig  már újra alig tudom lenyomni a gombot, hogy készüljön még egy kép.

Az Intersparban leárazott csokimikulások és drága tulipán csokrok, majd mikor belépek látom, hogy a lakásomba bevilágít a szemközti ház egyik ablakán visszatükröződő napfény.

Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni: Napló

"Mindent könnyedén veszítenék el, csak Miklós jöjjön haza!"

( Gyarmati Fanni)

Két nappal ezelőtt írtam egy bejegyzést Radnóti Miklósról, és tegnap este elkezdtem nézegetni az interneten a költő és Gyarmati Fanni képeit. 

Gyönyörű nő volt olyan, akiről ezen a képen sem lehet levenni a tekintetet.

A polcomon ott van Fanni Naplója, amit 1935. januárjában kezdett írni és 1946. szeptemberében születtek meg benne az utolsó mondatok férje harmadik újratemetése után. Nem szeretett naplót írni, csak azért írta, hogy: "megmaradjon, ami Miklóssal történt".

2014-ben 102 évesen halt meg, és mindvégig Radnóti Miklós felesége, majd  a költő halála után özvegye volt még 70 évig, és nem ment újra férjhez.

A Napló Gyarmati Fanni halála után még abban az évben jelent meg, és így is említik: "Két kötet tömény őszinteség".

Soha nem szánta a nyilvánosságnak csak arra, hogy majd öregkorukban együtt lapozgathassák, de ez nem történhetett meg, mert ahogy Fanni nyilatkozta egyszer: „a fasizmus elnyelte az életünket”.

A blogomban megkerestem azt a bejegyzésem, amit  2014. november 28-án  írtam, vagyis azon a napon, amikor végre sajátom lett a Napló: 

"Délután fél 4-kor szinte esti sötét, az egész nap szitáló valami után eleredt az eső is, és az utcai  fenyőgallyak megkapták a díszüket cseppek formájában. Mivel mindig  a fellelhető legegyszerűbb a kívánságom, nem is tetszene jobban más.

Szép a péntek délutánom.

Már nálam Gyarmati Fanni naplója, mert megrendeltem, hogy még a könyvesboltok előtt hozzájussak, mert nem tudtam várni, mikor megláttam a Bookline-on. A postáról anyuhoz mentem, mert kenyeret vittem neki( milyen jó dolog kenyeret vinni valakinek), így ő is megnézte. 

Kérte, hogy ez legyen az ő egyik karácsonyi ajándéka nekem, mert olyat szeretne, amit én is szeretnék. 

Elfogadtam az ajánlatát, mert szép ajándékban van/lesz részem így."

"Fillér csörren"

"...Villámként rögzíted a megtört arcot

Haragosan szól, vibrálva zenél

Élő világ jaját, türi a mocskot

Álmában ő is szebb jövőt remél..."

( Stefanicus)

 

Készült a kép egyszer a hideg soproni Fő téren a januári szélben, a köveket itt-ott még foltokban fedő hóban és a közben szóló kitartó hegedűszó emlékére is.

Mi hárman végeztünk a benti kávénkkal, és az ajtón kilépve akarva-akaratlanul bennem volt a szégyennek az az érzése, hogy mit tettünk korábban mi, és mit tett közben ő.

És ahogy Márta is írta egyszer nálam a kommentként hagyott sorai két szavával: "fillér csörren". 

Ahogy ő is tudta akkor egy hasonló esete után, hogy mi nem oldhattunk meg semmit az adott pénzünkkel, csak éppen nem fordítottuk el a fejünket és tettük, amit tennünk kellett.

Mi sem oldottunk meg semmit, a hegedű megszólaltatója sem önmagának, az általunk korábban megválasztottak még úgysem, és Ő sem onnan fentről, akinek a háza csak néhány méterre volt tőlünk.

Radnóti Miklós

Radnóti Miklós és Gyarmati Fanni 1932/1933 telén.

Mert vannak költők, akiknek a szavai láttatnak, éreztetnek, igazat mondanak, reményre biztatnak és hangulatot árasztanak. 

Radnóti Miklós még ezeknél is többet ad. 

Akinek a verseit, ha olvasod otthon érzed magad és hiányoznak is, ha máshol vagy.  

Akinek magyarul csengő sorai a hazáról honvágyat ébresztenek.

Versei iskolás korod óta benned vannak, és csak nőnek az általuk adott érzések felnőtt korodra.

Kevesen tudnak úgy szerelmet vallani mint ő, és senki sem írt olyan tétován Fanni hűs tenyerének bölcs vonaláról rajta kívül.

Senki sem írt a  cseppenő mézről, ahogy ő tette.  Akinek a terítőre hullott mézcsepp egy színarany üveggolyó, és ha mézet látsz, akkor már  csak az ő szavai jutnak eszedbe.

Akinek értelmetlen halála megrendít, és el sem tudod képzelni, hogy még érezhetett-e egyáltalán valamit, mikor végsőkig elcsigázva tarkón lőtték utolsó verseivel a kabátja zsebében.

Kevesen tudnak úgy rímbe szedni és dallamot adni annak, ami más számára csak egy hétköznapi közlendő. 

Ünneppé tud tenni egy egyszerű naptárba illő tényt még azt is, hogy január van:

Későn kel a nap, teli van még

csordúltig az ég sűrü sötéttel.

Oly feketén teli még,

szinte lecseppen.

Roppan a jégen a hajnal

lépte a szürke hidegben.

Radnóti Miklós: Január

Téli úton

A csípős hidegben kimozdultam a falak közül kicsit megtaposni azt a kevés havat, ami nálunk van. 

Néztem, hogy máshol milyen sok esett, de mi megbecsülve azt, ami nekünk jutott, ki is választottunk egy hosszú és egyenes utat a sétára, hogy ne kelljen azon gondolkoznunk közben, hogy merre is legyen az irány.  

Láttunk sok az útra is hajló nád virágzatot, a nádak közül előbukkanó kis kápolnát és behavazott, tétlenségre ítélt csónakokat. 

Lehajoltam, hogy száraz faleveleket fényképezzek, mert mit meg nem tesz az ember néha fájós derékkal is.

Itt-ott a gyenge napfénytől is fénylett az aszfalt, és beleveszett az út vége a nagy semmibe, mi pedig mentünk annak a nagy semminek az irányába.

M. gyakran fújt orrot, én is elég sűrűn, és mivel tudtam, hogy majd a nagy hidegben kell a zsebkendő, tele is pakoltam velük még itthon a zsebem.

Közben balra egy fatákolmány valamiknek a megfigyelésére, majd jobbra a legközelebbi falu templomának tornya is látszott már, és jött a zoom, hogy legalább úgy közelebb legyen.

Én hamarosan vörösre fagyott és megdermedt kezekkel beszálltam a közeli parkolóban az autóba. Kesztyű a zsebemben, de nem lehetett volna benne kattintgatni, így inkább hagytam, hogy az ujjaim fagyosan bénára zsibbadjanak.

A hazafelé vezető úton pedig mondogattam M.-nak, hogy milyen jó volt minden, és valóban  így  gondoltam, de közben a radiátoraim is eszembe jutottak.

 

Otthoni gondolatok

 Gálfi Sándor: Havas etüdök 3.

bizony még mindig

az otthon végtelen terei

s benne a mindig-elérhető távolságok

a köszönés jó íze

a hozzánk hajló bölcsesség

s a szem rebbenése

a havas láthatárig

mert nem az a való

ami látható hanem amit

a fehérség-özön eltakar

s majd jön a szél is

a tetők felett

magányos suhogással

s végigsöpri a nyugvó világot

síkságok éleit

dombságok lankáit

s mire megfordul

kitisztul a most-ködlő magasság

Kevesebb havat kapott Sopron mint ország többi része, és a kevesebb hó is lehet szép, de mégis kevesebb gonddal jár.
Bentről nézem az előttem lévő távolabbi kis téren a fehér színt, és a hozzám közelebbi már letisztított úton a feketét.
A falaimon belüli mindig elérhető távolságok itthon tartanak a kinti hidegtől, és mécsest is gyújtok, hogy egy kicsit megvilágítsam a magam választotta szűk teret. Lángja kis fényt ad éppen úgy, ahogy kint is már csak alig néhány izzó világítja meg a házak erkélyeiről az alattuk lévő havat.
Bekapcsoltam közben egy másik radiátort a pislákoló fényem mellé a több melegért.

És ha majd kimegyek, akkor még láthatom az itteni nem túl sok, de szép havat, mely esett "a jó gyermekek és a szelíd lelkek örömére"*  és mindenki máséra, aki szereti.

* Krúdy Gyula: Madame Louise délutánjai