Pár nap a szülőföldemen

Gyermeki nyugalom szállt meg, mikor szülőhelyemre tartottam, majd végre megérkeztem. Milyen más egyéb érzés is lehetett bennem, mikor gyermek és fiatal korom színhelyére mentem? Jó dolgok értek ott valaha. Útközben láttam az ismerős helységneveket, melyekre olyan szívesen emlékeztem, láttam az út mellett a görögdinnye árusokat, a learatott gabonatáblákat, napraforgó és kukorica földeket, akácfákat a vibráló, igazi  hőségben, melyek az ott töltött nyarakra emlékeztettek. 
Békéscsabán és környékén jártam pár napig. A Kondorosi Csárdában birka pörköltet kértem, és ízlett. Hiába, alföldi "gyerek" vagyok. 15 éve ettem utoljára. Az ország nyugati részében nem készítik, és hiányzik.

Már nem él rokonom Békéscsabán, sajnos máshol sem. Jó lett volna találkozni az utolsó rokonnal, anyu unokatestvérével, Gyuri bácsival, de már nem él. Elmentünk megnézni a házát, de már más lakik ott, ahogy nagymamám házához is elmentünk, de ő már sem állt a kapuban várva minket. Láttam a régi óvodámat, iskolámat, a kórházat, ahol születtem. Jöttek elő az emlékek, és bennem volt az a megnyugtató béke, melyről már írtam. Otthon voltam. Nem múlik el az érzés, mégha régen is kerültem el onnan.

Hazafelé tartva megálltunk Kapolcson. Nyüzsgő tömeg, színes forgatag várt ránk. De valami csoda folytán az emberek hihetetlen türelemmel kerülgették egymást, nevettek, beszélgettek. Sok volt a fiatal, az idős, mindenki felszabadult érzésekkel járt-kelt, evett, ivott, nézegetett, vásárolgatott. Ez volt a lezárása az utunknak.

Hőségben

Helyzetjelentés következik.

Hogy kerülnek téli gondolatok a hőségbe? Amikor megláttam, hogy 41 fok van az erkélyemen, gyorsan kivettem a legvastagabb kabátomat a szekrényből, és betettem a mosógépbe. Kiakasztottam az erkélyre és gyorsan meg is száradt. Holnap folytatom a téli holmijaim mosását.

Mindent elvégeztem délelőtt, amit mára terveztem, és délutánra nem marad más, mint a besötétített szobában egy kis olvasás. Nézem néha a Tour de France kerékpárversenyt  is a TV-ben főleg a francia tájak, falvak, városok miatt. Délután erre is sor kerül.

Egy rövid, ujjatlan ruhában vagyok itthon, sokat iszom, és úgy döntöttem, hogy ma nem megyek ki. Tegnap voltam boltban, ma azt sem kell. Éjjel szellőztettem, most becsuktam az ablakokat, hogy ne jöjjön be kintről a meleg.

Nem főztem, mert az is csak meleget csinál, az ebédem egy hűtőszekrényből kivett jó hideg kefír és egy pogácsa volt. Van itthon eper, barack, még délután ezeket fogom enni.

Egyre csak melegszik az idő a következő napokban, de mi mást is várhatnánk a júliustól. A nyár a forró napok miatt nem a kedvenc évszakom, de megtanultam kezelni a hőséget, és a tűrőképességem is nagy. 

Kívánom nektek is, hogy átvészeljétek ezt az időjárást. A fagylalt kelyhet nem most ettem, de szívesen nézegetem és emlékszem rá. :)

Egyre gyakrabban gondolok rá

Autóban ülve látom mellettem elsuhanni a tájat, és kattintgatok kifelé az ablakon át. Arra gondolok, hogy az élet ne suhanjon így el mellettem, csak elmosódott foltokat, elmosódott emlékképeket hagyva maga után, mint ezeken a képeken. 

Legyek tevékeny részese, megélője az életnek, amíg az élet-utazás után megérkezem a végállomáshoz. 

Egyre gyakrabban jutnak eszembe ezek a gondolatok, és igyekszem megvalósítani őket. 
Nem múlhatok el nyomtalanul, át kell élnem az életem, mélyen felszívva a történéseit, kapcsolataimat az emberekkel, a cselekvő törődés által megélt szeretettel, az örömmel történő adással, és a kapni tudással is. 

A már meglévő dolgaim élvezetével, olykor a lazítás képességével, a mindenáron birtokolni vágyás jótékony mellőzésével, a görcsösség levetkőzésével. 

A tulajdonomban lévő dolgok fokozatosan gondos elosztásával, a teremteni tudással, örök figyelemmel, és azzal a tudattal, hogy a rosszból is tanulni lehet.  

Éljek hittel, bizalommal, a megismerés és a tanulás örök kívánásával...

Mennyi mindent lehetne írni még. 

Hogy mindez csak hiú ábránd? Ha csak kicsit is sikerül megvalósítani belőle, már megérte élni.

Angol

Akkor ébredtem rá, hogy nem beszélek használható módon egy nyelvet sem, mikor egy angolul beszélő kolléganőm egy régi, nyári napon felhozott hozzám egy Európát járó amerikai fiút. A kolléganőmnek egyszerűen WC-re kellett mennie, és a közelben én voltam az egyedüli megoldás, hogy elintézze ezt a sürgető ügyet. 

Másnap együtt kirándultunk hármasban, de én hallgattam. Nagyokat hallgattam.

Szerettem volna Johnnal pár szót váltani, de nem ment. Mély nyomot hagyott bennem a tehetetlenség.

Mikor legközelebb - még akkor ősszel - angol nyelvtanfolyamra lehetett jelentkezni, én megragadtam az alkalmat, és beiratkoztam.

Valósággal beleszerettem a nyelvbe, és azóta kinyílt számomra vele a világ. Milyen apró dolgokon múlnak az életünket meghatározó dolgok. 

Ha nincs az angol, akkor M. sincs, mert az a közös nyelvünk. Hálás vagyok ennek a nyelvnek. Olvasok, beszélek ezen a nyelven, persze, van még mit fejlődnöm. Megragadok rá minden alkalmat, hogy megtehessem.

Megértetem vele magam bárhol, ha éppen olyan helyre kerülök,  ahol és akik szintén beszélik ezt a szép nyelvet. 

Mert szép, és én nagyon szeretem.

Franciaországban Útinapló 4.

Hozok még néhány emlékképet, és szólok a francia emberekkel való találkozásaimról is. 

Mikor látták, hogy rollátorral vagy éppen bottal közlekedem, előre engedtek, vagy letértek a járdáról az útra. Mikor egyszer vártam a zebra mellett M-re, egy hölgy felajánlotta, hogy átkísér. Azt hitte át akarok menni, de nem merek elindulni. Volt olyan is, hogy M. nem volt a közelemben (aki mindig segített), és egy újabb hölgy levitte a lépcsőn a rollátoromat.

Mikor rámosolyogtam valakire, köszöntek. Sokszor hallhattam a Bonjour, Madame mondatot, és visszamosolyogtak. Egyszer egy szép kút szélén ülő pipázó ember köszönt ránk egy kisvárosban csak úgy. Visszaköszöntünk, majd elmenőben még egy ideig éreztük a pipájának finom füstjét. M-t a gimnáziumi igazgatója pipafüstjének illatára emlékeztette.

Az éttermekben a pincérek és a pincérnők M-mel lassan beszéltek franciául, hogy megértse, amit mondanak. M. francia nyelvtudásán érezni lehetett, hogy segítségre szorul. Ha angolul szóltam bárkihez, akkor igyekeztek összeszedni saját angol nyelvtudásukat, hogy beszélhessenek velem.

Mikor egy szállodába fáradtan 3 órakor érkeztünk a megjelölt 5 óra helyett, mégis beengedtek minket a szobába, hogy pihenhessünk.

Egy kastély pénztáros fiúja megkérdezte honnan jöttem. Elmondta, hogy annyit tud Magyarországról, hogy: Budapest, Balaton és Puskás. Nagyon nem lepődtem meg, de kicsit bántott, hogy csak ennyit. Viszont  Budapestet nem Budapesztnek mondta, hanem Budapestnek. Ez tetszett.

Csak jókat tudok mondani az emberekkel való nem sok, de mégis létező kapcsolataimról. 

Franciaországban Útinapló 3.

Egy hét kivételével minden este máshol szálltunk meg. Azt az egy hetet egy erdők, mezők, legelők között megbújó ház egy kibérelt részében töltöttük. Voltak gazdasági épületek is tehenekkel, lovakkal, tyúkokkal. Tulajdonképpen egy nagy tanya egy részében laktunk. Fogadott minket mindig egy szelíd kutya is, mikor megérkeztünk az aznapi, környékbeli kirándulásainkról.

A házban még lakott egy belga, két holland és egy francia pár. Hálás vagyok az angol nyelvnek, hogy beszélgetni tudtunk velük. Így elnyúlt mindig a reggeli, de jó volt. M. egy kicsit beszél franciául, ezt a nyelvet is használni tudta az utunk során.

A  házigazdáink is beszéltek angolul, németül és természetesen franciául. Barátságos, érdeklődő, család volt. Reggelire mindig friss kenyeret sütött a háziasszony, még langyos volt. Egy nagy étkezőben kaptuk közösen a reggelit, így mindig összegyűltünk fél 9-kor az ottlakókkal és a háziasszonnyal. Ott zajlottak a beszélgetéseink. Volt közöttük laboratóriumban kutató, volt festőművész. Kinyílt számukra a mi világunk is. Örömmel fogadtuk mi is a ő világukat.

A ház régi volt, vastag falakkal, benne régi bútorok, tárgyak, az ablakok a tájra néztek. Nem volt TV. Egyébként sem nézek sokszor TV-t, de itt nem is tehettem volna. Könyvek viszont voltak a szobánkban.

Franciaországban Útinapló 2.

Az első benyomások után sok helyen jártunk az azt követő néhány napban. Voltunk csendes apátságban, kis templomokban, nagy katedrálisokban, Renoir sírjának helyet adó temetőben, kastélyban, bejártunk szép utcákat, láttunk kávézók teraszán ülő embereket, akik kávéztak, beszélgettek, reggel a könyökük hajlatában baguette-et vivő emberekkel is találkoztunk. Kerestük, hogy hol lehet a közelben pékség, ahonnan jöhettek. Általában meg is találtuk őket. Nézegettük a szép kirakatukat, finom péksütemények, apró gyümölcsös tortácskák, porcukros kuglófok voltak a nézelődők számára kirakva.

Az első vasárnapon kis falvakon át vezetett az utunk. Ami nagyon megragadott, az az volt, hogy az olykor ódon házfalakon rózsák kúsztak fel a spalettás ablakok mellett. Nem volt olyan egészen kicsi, pár házas, álmos  hely, ahol ne lettek volna rózsák. Ha becsukom a szemem, magam előtt látom a nyíló, illatozó virágokat. Ha tehettem meg is szagoltam őket. Éppen nyíltak az utak mentén a vadrózsák is, a bodza és számomra ismeretlen sárga virágok. Sok tehenet is láttunk, legeltek, vagy pihentek, szinte minden falu határában voltak. Olyan nyugodt, békés volt minden, míg mentünk. Közben eszemben volt, hogy vasárnap van, ennek így kell lennie.

Az első vasárnapi ebédünkre élénken emlékszem. Chaumont-ban vettünk baguette-et, szalámit, sajtot, és egy kis falu határában fapadon és asztalon megettük. Az volt a célunk, hogy árnyas legyen a hely, mert meleg volt, és sütött a nap. Meg is találtuk a helyet, melyre azt mondhattuk, hogy ez az, és örültünk neki.

Nem volt terítőnk, csak úgy az időjárás által koptatott aszal volt a "konyhánk". Csend volt, csak tehenek nézek néha ránk, hogy mit csinálunk olyan kedvvel és örömmel. 

Nem fogom elfelejteni.

Franciaországban Útinapló 1.

Ahogy Olaszországba, úgy Franciaországba is vittem egy mondatot, amire gondolhatok, sőt, ki is mondhatok, míg ott vagyok. La vie est belle. Vagyis szép az élet. Valóban az, és Franciaországban is az volt.

Annyi szép látvány és élmény ért a két hetes ottlétem alatt, hogy át kell gondolnom, mi is kerüljön az úton írt naplómból  a blogomba. Mert vittem magammal egy füzetet, abba írtam naponta minden élményről. 

Talán az első benyomás fontos. Jó, ha arról írok legelőször.

Az első szállásunk az indulás utáni második estén már Franciaországban ért. Chatenois-ban, a német-francia határtól nem messzire éjszakáztunk. A szobába való bepakolás után késő délután még tettünk egy sétát. Festői városka, régi házakkal, nyugalommal, békével, vidám emberekkel, szép francia beszéddel, sok virággal, főleg rózsákkal. Nagyon tetszettek a gerendavázas, régi házak (olyanban is laktunk), és később is sokat láttam belőlük Franciaországban.

Jól aludtunk, reggelire friss baguette, meleg croissant került az asztalunkra többek között. Hányszor volt még részünk benne az ottlétünk alatt! Előzékenyek, udvariasak voltak a házigazdáink, sokszor megkérdezték, mit kérünk még. Mosolyogva, kedvesen tették mindezt.

Az első benyomások tehát jók voltak az országról és az emberekről, és jó dolgokkal találkoztunk a későbbiekben is. 

A rollátorommal mindig eljutottam oda, ahova akartam, és az idő is jó volt végig. Napsütés és szép kék volt az ég míg ott voltunk szinte mindig, pontosan úgy, ahogy az első napon. Ez is az első benyomáshoz tartozott.

Indulás előtt

Összepakolok, átgondolom, hogy mit akarok vinni. Még egy utolsó pillantás a két táskára, hogy megvan-e bennük minden. Nem akarok túl sok holmit vinni, de fontos dolgokat itthon hagyni sem. Alapos átgondolás kérdése a pakolás. 

Hamarosan indulunk. 

Süt a Nap, az arcom a fény felé fordítom, majd újra nézegetem a térképeket. A nevek hamarosan valósággá válnak: házakká, fákká, virágokká, utcákká, ételekké, templomok, régi illatú csendjévé, idegen, szép nyelvvé és főleg emberekké.

A falak közül  a tágas tér felé fordulok. Megyek, míg tehetem, míg tudok járni. Olyan sokáig vártam azt is, hogy eljöjjön az az idő, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül úton lehessek. 

Itt van, eljött, és én elindulok. Vár a valósággá formálódó ismeretlen.