A közeledő február

 Csukás István: Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,

hóval teríti a vedlett falakat,

itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,

ahol a kabátja elszakadt.

.

Vigyázva lépkedek a hóesésben,

meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,

fehér lett üstököm, s a hátamon

habzó angyalszárny világít.

.

Lábammal írom most a verset,

e séta lesz most a költemény,

bár összevissza ritmusban lépeget,

de azért van benne zene és remény,

.

hogy lábtörés nélkül elérek a célig,

s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,

válluk vonogatva elmaradnak a fák,

sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.

.

Kisandítok a hó alól, a tél alól,

sirály sípol, beérkező vonat dudál,

kemény sarokkal hersegve csúszkál

s a jégbe monogramokat vés február!

Megváltozik egy hónap neve hamarosan, de a tél tart még, és én is téli verseket keresek és olvasok.

Hallgatom M.-t is, aki arról beszél, hogy míg ő itt van nálam, addig otthon a rögzítője egy filmet vesz fel.

Aztán elkezd mesélni Tolsztojról, a Háború és béké-ről, majd hozzáteszi, hogy még télen megnézi a felvett filmet, mert azt csak télen lehet és a havas jelenetei is csak ebben az évszakban az igaziak.

Aztán Zsivágó doktorról is beszél, hogy az is egy téli film számára, én pedig folytatom azzal, hogy Sztrelnyikov, a forradalmár is téli tájon és hóban futó síneken "száguld" rettegett páncélvonatán, miközben az ott álló emberek felismerve őt, félelemmel mondják ki a nevét.

M. bólint, mert már elmondta korábban nekem, hogy mikor először látta egy moziban Omar Shariffal a filmet még gimnazista korában, ez a jelenet erősen rögzült benne.

Én már nem is ismétlem meg, hogy bennem pedig a nárciszmezős táj maradt meg mélyen, mert ő is tudja ezt már.