Ahogy írtam, Szombathelyen megérkeztünk a Pásztor Csárdába, és eddig ahány csárdában jártunk, mind olyan igazi csárda kinézetű volt. Nem mintha tudnám milyennek kell lenniük, mert ez inkább egyfajta megérzés.
Nem régies volt, hanem valóban régi, voltak fehér oszlopok és muskátlik is. A készülődő kovászos uborkák csak ráadások voltak, és ahogy beléptem az udvarra a legelső látványok a fénylő üvegek voltak, melyeken azonnal megakadt szemem. Nagyon szeretem a kovászos uborkát.
Sok-sok fa is volt rozsdásodó levélszélekkel, és néha felnéztem rájuk, miközben vártunk.
A limonádé kellett, mert bár már egészen elviselhető volt a meleg, de az ajánlatuk között volt bodzás is, és nem hagytam ki. Egyébként is mindig szomjas vagyok.
M. krumplistésztája valóban le volt pirítva, és mikor kihozták nagy adagnak tűnt, de mind elfogyott.
Mikor végeztünk a csárda fehér fala mellett az ott parkoló autóhoz mentünk, és a kivágott ablakszerűségeken kikandikáló növényeket is néztem.
Kicsit még utánunk intettek búcsúzóul...
Hangulatos hely, a kovászos uborkás üvegek látványa fokozza a hatást.
VálaszTörlésA csárda szóról gyerekkori emlék jut mindig eszembe. Ahogy a lellei Becsali Csárdában a lángoló palacsintát tálalták. Nagyon tetszett nekem, a kis alsós kislánynak.
Mikor annyit jártunk Veszprémbe a Dabrókai Csárdában álltunk meg mindig a Somló hegy tövében.
TörlésAz odafelé vezető úton délelőtt a pogácsájukból ettünk, és mellé kávét vagy teát ittunk. Nem tudom, mikor fűtötték be a kemencéjüket, de akkor már meleg volt. Hazafelé jövet néha ott ebédeltünk, és egy igazi csárdához illő ajánlatokból válogathattunk. Vagyis jó nehéz magyaros ételekből, de ez soha nem volt baj.
Sobri Jóska képe alatt egyszer el kellett magyaráznom M.-nak angolul, hogy mi az, hogy " betyár". :)
Neked a lángoló palacsinta az emlék ( kék lánggal?), nekem ez, és természetesen a Kondorosi Csárda még. Mert ugye békéscsabai lány vagyok, és kondoroson olyan igazi birkapaprikást lehet enni. Persze, hogy Békéscsabára menet megálltunk ott. Én szeretem a birkapaprikást, és a gyerekkorom egyik íze. Itt a nyugati részen nincs, soha nem találkozam még vele. Valószínű azt mondanák rá: " Na, azt aztán nem! Meg nem enném."
A Hortobágyi Csárda is eszembe jutott most, de arról már nem írok, így is hosszú voltam.
Évikém, a hosszúsággal ne törődj 😉. Örvendetes ha plusz emlékekkel egészíted ki a bejegyzést. No és azon kívül, hogy " elfér" itt bármennyi írás, a Te blogod. 🤗
VálaszTörlésA Dabrókai Csárdában mi is ettünk párszor, jó hely.
Nekem nagy kedvencem a Tenkes csárda, pedig csak talán 3-4-szer jártam ott.
Birkaprikást ettem már többször, szuper étel. Egész kicsi koromban is voltam egy kis faluban, ahol kint főzték az udvaron. (Nagybátyámat meg kell ma kérdezzem, ez hol volt, nekem Aparhant dereng, de nem biztos)
Az én blogom, és az én elvárásom magammal szemben, hogy ne legyek túl hosszú. Engem is zavar, mások pedig talán hozzá sem fognak az elolvasásához, ha látják, hogy túl sok mondattal kell megbírkózniuk.:)
TörlésHa 3-4X jártál Tenkes csárdában, az már úgyis elég szép szám. Egy első benyomásnál ez már több, és kedvenccé is tehet valamit.
Idegenkednek a sokan birkapaprikástól a faggyúízre hivatkozva. Minden ételnek van egy sajátos íze, és én nem érzek semmit, ami kellemetlen lenne a birkapaprikásban. Úgy érzem, ha egy ízzel gyerekkorban megismerkedünk, és akkor előítélet ( mert akkor ez még nincs) nélkül elfogadjuk, azzal soha többé nem lesz problémánk már. Felnőttkorban már inkább " finnyáskodunk", mert már hallottunk ezt-azt róla, amire hivatkozhatunk. Ezzel be is indul az elutasítás...
A bogrács hangulatos, jó dolog, szerintem még közösségformáló ereje is van.