El kellett indultunk, és éppen egy óra előtt a legnagyobb hőségben.
Hogy ne menjen minden menetrendszerűen, M.-nak vissza kellett mennie valamiért, én pedig egy fa árnyékában vártam rá az utcán amíg visszajön.
Éppen azzal a templommal szemben álltam, melynek tornyát láthatom az erkélyéről, de leginkább az órája kongatásait hallhatom.
Az órára nézés nélkül is tudom mindig hány óra óra van, és számoltam is már sokszor az óránkénti megszólalását.
Mintha régi ismerőssel találkoztam volna úgy néztem a fehér mutatókra, és hallgattam azt az egy ütést, ami a délután egy óra elérkezését jelezte.
Még volt annyi időm, hogy a fiatornyokat is megnézzem, szép szabályosan álltak, semmi panasz nem lehetett rájuk.
M. gyorsan visszaért. Már éppen a fákat kezdtem volna el nézegetni, de rájuk már csak egy pillantás jutott.
Folytattuk az utat, és én az első lépéseimnél még köszönetet mondtam nekik a védelmező árnyékukért.
Érdekes ez, hány év után is rá tud csodálkozni az ember egy házra, toronyra, órára. Pont így vagyok vele én is, a múltkorában nem a megszokott oldalon mentem az egyik utcán, felnéztem valamiért és jééé! milyen szép annak a háznak a homlokzata! itt élek már sok évtizede 😊 és most kellett felfedeznem. Ezeknek most jött el az ideje.
VálaszTörlésJó, hogy kicsit visszaesett a hőmérséklet. Eső ugyan egy szem sem volt, de most valamivel jobb kint.