Őszi séta Sopronban

Volt pénteken egy kis ügyintézésünk a városban. Mérsékeltre fogtuk a szükséges teendőket, hogy túl zavaróak se legyenek ezen a délutánon. Pedig, ezek is életünk részei, de mi mégis hárítottunk, mert kellettek a nyugodt percek.

Mikor végeztünk az intézkedésekkel, egy kis a  léleknek is jót tevő, az elmét is kiüresítő sétára fektettük inkább a hangsúlyt. Mindez történt a saját városban, a megszokott, otthoni utcákon, a napfénnyel is szembe nézve, és hol nyitott szemmel, hol hunyorogva sétálva.

Volt benne minden, ami kellett, hogy azzal  a bizonyos lélekerősítő, elmekiürítő órával  megajándékozzuk magunkat. Mert ajándékként fogadtuk el ezt a már hétvégére is készülődő városban. 

Túl idilli és kissé mesébe hajló is volt minden. De a valóságban is tényleg ilyen volt. Tudtuk ezt, és  a közben bevillanó ilyen és ehhez hasonló gondolatokat arról, hogy mindez már  túl szép, elhessegettük magunktól. Nem tudom, M. hogy volt ezzel, de én ezt tettem.

Szerintem próbáltuk úgy megélni mindezt, mint ami volt is. A minket körülvevő szép, de igazi, és nem eszményített valóságot. Kinőttünk már a védő, óvásra megszületett mesevilágból, élni kell a valóságot szépségével, és  minden hiányával, a negatív  történéseivel is. A kettőt együtt, akkor nem idilli az állapot. 

Voltak viszont hulló falevelek, kopaszodó fák, a nyár utáni lehúzott napernyők, az utcára kirakott székeken pihenő és kávézó emberek. Mellettük voltak a szintén ott pihenő levelek, melyeket nem mozdított el választott helyükről senki. Volt fénylő járda, régi és színes házak sora is.

Láttunk már a madaraknak kirakott eleséget is a fákon, mely a tél közeledtét ígéri. Ezt most nehéz volt elképzelni ebben a bágyadt, novemberi napsütésben, de tudjuk, hogy mi vár ránk később. 

Ennyi volt, nem több, és körülbelül egy órán át tartott mindössze. Vétek lett volna kihagyni.