Volt pénteken egy kis ügyintézésünk a városban. Mérsékeltre fogtuk a szükséges teendőket, hogy túl zavaróak se legyenek ezen a délutánon. Mert nem akartuk túlságosan megzavarni magunkat a szükséges, de fárasztó dolgokkal.
Mikor végeztünk velük, egy kis a léleknek is jót tevő, az elmét is kiüresítő sétára fektettük inkább a hangsúlyt. Mindez történt a saját városban, a megszokott, otthoni utcákon, a napfénnyel is szembe nézve, és hol nyitott szemmel, hol hunyorogva sétálva.
Volt benne minden, ami kellett, hogy azzal a bizonyos lélekerősítő, elmekiürítő órával megajándékozzuk magunkat. Mert ajándékként fogadtuk el ezt a már hétvégére is készülődő városban.
Túl idilli és kissé mesébe hajló is volt minden. Mert tényleg ilyen volt. Tudtuk ezt, de a közben bevillanó ilyen és ehhez hasonló gondolatokat elhessegettük magunktól. Nem tudom, M. hogy volt ezzel, de én ezt tettem.
Szerintem próbáltuk úgy megélni mindezt, mint ami volt is. A minket körülvevő szép, de igaz valóságot. Kinőttünk már a védő, óvásra megszületett mesevilágból, élni kell a valóságot szépségével, és minden hiányával, a negatív történéseivel együtt. Még egy ilyen hétköznapi péntek délutánon is.
Voltak hulló falevelek, kopaszodó fák, a nyár utáni lehúzott napernyők, az utcára kirakott székeken pihenő és kávézó emberek. Mellettük voltak a szintén ott pihenő levelek, melyeket nem mozdított el választott helyükről senki. Volt fénylő járda, régi és színes házak sora is.
Láttunk már a madaraknak kirakott eleséget is a fákon, mely a tél közeledtét ígéri. Ezt most nehéz volt elképzelni ebben a bágyadt, novemberi napsütésben, de tudjuk, hogy mi vár ránk később.
Ennyi volt, nem több, és körülbelül egy órán át tartott mindössze. Vétek lett volna kihagyni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése