Este

Közel voltam ahhoz (hajszálnyira?), hogy szüneteltetem a blogot. Ki ne érezte volna így a blogosok közül? Annyira kevésnek, egyhangúnak érzem, amit adni tudok. 
Naponta ismétlem ugyanazt.
Le sem írtam volna mindezt, ha nem így érzem valóban, és se nem önsajnálat, se nem a leírtak ellenkezőjének az olvasókból való kicsikarása nincs benne a terveimben. Ki ne félt volna valamit leírni úgy érezve, hogy ezt vagy azt feltételezik róla. Nagyon bizonytalan napjaim élem (blogolás szempontjából is), bizonyára látjátok ebből a pár sorból.
Aztán jött pár sor egy ismeretlen ismerőstől, aki még csak nem is biztatott - hiszen nem tudhatta, hogy mi jár a fejemben -, csak leírt pár tényt, de ez a kicsi éppen elég volt, hogy a billentyűzet felé nyomjon.
Megint  csak néhány olyan dolgot tudok írni, amelyet már párszor megtettem. Vártam, hogy este 10 után végre hazaérjek, hiányzott az, hogy múlt hétvégén nem volt elég szabadidőm, mind  a két nap dolgoztam.
Voltam Veszprémben tegnap, örültem, hogy arra több  a hó, az autóból nézegettem, Azt mondta a dokim, sokat javult a gerincem, és én is ezt érzem.
Azt sem először írtam le, hogy munka után meggyújtottam egy mécsest, gyorsan tiszta ágyneműt is húztam. Holnap szabadnapos leszek, tovább alhatok. 
Márt megint le kell írnom, hogy az élet apró örömei tolnak előre...
Kit nem?