Semmiségek egy februári vasárnapon

Ma éjjel szinte minden álmom után felébredtem, ezért tudom, hogy gyermek- és fiatalkorom helyszínein voltam, és próbáltam onnan megmenteni valamit, vagy ha nem, akkor régi barátot volt szándékomban látogatni ezúttal is sikertelenül. 
Aztán hajnali 4-kor elemezgettem az álmaim, melyekben végül nem hoztam el azt a tojáshéjszínű, szép cserépkályhát nagymamám házából, ami  a valóságban nem is létezett, és bizonyára az a vihar sem, mely ellen négy esernyőt tettek ki nekem, de végül inkább lemondtam az útról az újra gyülekező tintakék felhők miatt.
Reggel 9.05-kor ébredtem, kissé elcsigázva az éjszakai utazásaimtól, míg készült a reggeli tea egy hózápor csapott le ránk, álltam az ablakban, és néztem a kavargó pelyheket a sötét februári vasárnap reggelen, és arra gondoltam, hogy messze van még az este, mikor dolgozni megyek, de addig csak arra gondolok, hogy szabad vagyok ezen a vasárnapon, és talán gondolatban mentem a régiségeket.
Megnéztem egy régi órát abban a cukrászdában, ahova beültünk a jeges szél elől. Mondtam volna az ott dolgozóknak, hogy vigyázzanak az órára, mert álmukban előbukkanhat, ha nem teszik meg, de végül nem szólaltam meg, hanem csendben fizettünk, majd eljöttünk.