Egyszer csak nagyon egyedül éreztem magam. Szinte fájt, rámtört egyfajta búskomorság, passzivitás. Írtam M-nak, hogy jöjjön el értem, legyen itt is és vigyen el magához is. Vészeljem át ezt a nehéz időszakot, ami valami miatt elérkezett hozzám. Eljött, maradt, elvitt, együtt beszélgettünk, hallgattunk, olvastunk, és könnyebb lett. A társasága segített.
Eltelt a február, elmúlt a kedvenc évszakom: a tél. Tudom, általában eléggé egyedül vagyok azzal, hogy nem várom annyira a tavaszt, mint mások. Azért szeretek ám én minden évszakot, köztük ezt az új, a virágokat hozó, napsütésest is, de én télen érzem igazán jól magam.
Igyekszem megélni a soron következő heteket is, a virágszirmokat, madárhangokat, rendbeteszem az erkélyemet, kiülök majd a fénybe. Talán könnyebben sétálok, de a fájdalom úgysem múlik el a gerincemből, a derekamból, a csípőmből. Ez már velem marad, de az igyekezet az fontos. Igyekszem megtenni a lépéseket, eszembe jut Partfal Márta, a biztatása, a szép Duna-parti képei, mikor sétál, élvezi a friss levegőt, és nekem is kedvem támad hozzá.
Kívánok nektek szép napokat, vigyázzatok magatokra, élvezzétek a jó időt!
