Az utóbbi időben elég sok dolog az életemben oda vezetett, hogy depresszióba essek. Aztán májusban történt velem valami, ami végképp ebbe az állapotba sodort. A kórházba mentem szakrendelésre egy pszichiáterhez június 12-én, és ő már haza sem engedett, hanem ott fogott az osztályon, olyan rosszul voltam. M. hozta utánam a holmikat, melyek szükségesek voltak, és rendszeresen látogatott is. Később már hazajöhettem hétvégékre, mert az állapotom megengedte. 3 barátnőm is meglátogatott. Szívükön viselték a sorsomat személyes jelenlétükkel vagy telefonálásukkal támogattak.
Ha az ember a pszichiátriára kerül, onnan nehezen lehet kijutni. Próbálgatják a gyógyszereket, mindegyiknek kell három hét, hogy kiderüljön, hogy számomra hatásosak-e. Közben pszichológusok nagyszerű csoportfoglalkozásokat tartottak, a nővérek, orvosok törődtek velem és velünk, akik ott voltak. Voltak nálam komolyabb betegek is, sok sorsot láttam, megismerkedtem emberekkel, közel kerültem szobatársakhoz. Volt, aki odajött hozzám beszélgetni, aztán a kapcsolatunk már napi beszélgetésekké alakult. Szeptember 4-én jöttem ki a kórházból immár egészségesen, jó hangulatban. Az egész nyarat ott töltöttem, és még az sem mondhatom, hogy rossz volt. Jó helyen voltam, segítettek kilábolni az állapotomból.
Ezért nem voltam jelen a blogéletben, de elmondhatom nektek, hogy örültem az érdeklődéseteknek, és hogy hiányoltatok. Az is jólesett, hogy mikor megírtam, hogy hamarosan hazajövök, többen is reagáltatok rá. Csak megköszönni tudom.
Igyekszem most már írni, visszatérni a blogéletbe, és örömmel fogadom az olvasóimat, a kommentelőket vagy csak a csendben jelenlévőket is.
Szeretettel gondolok rátok.
