Virágszirmokon lépkedve

 

 

Az Ausztriában lévő Mattersurgban, ahol M. nyolc évig járt gimnáziumba, elmentünk a temetőbe, hogy megkeressük egy volt tanárja sírját.

A parkolóból egy út vezetett a vaskapuig, és figyeltem, hogy mit látok az életből, ráadásul  a tavaszi életből, a végső nyughelyek helyszínéig. 

Azt már tudtam, hogy minden zöld lesz, és áprilisi zöld, hiszen még nagyon friss volt minden. 

Felettünk fehér és rózsaszínű virágos fák ágai találkoztak, az egyik szín átnyúlt a másikba, és alig kibogozhatóan keveredtek össze. Hogy minden ideális legyen, nem volt felettünk felhő sem a kék égen.

Így már tökéletes volt amit láttam, de nem hiszek a tökéletességben.

Voltak a járda és a fű találkozásánál egy hosszú csíkban összeálló, lehullott virágszirmok is, és ez már szerencsére egy kicsit rombolta az ál-illúziót. 

Fennakadtak, és éppen ott, mert  korábban a szél tette a dolgát.

Majd megláttam egy hölgyet, aki lehullott virágszirmokon tolta egy  kerekesszékben a már nagyon idős anyukáját, akit gondos kezek egy pléddel takartak be. 

Ha csak ennyit láttam volna egész nap, akkor is azt mondanám arról a napról, hogy érdemes volt elkezdenem, és nem is felejtem majd el.

Volt ebben az anya-lánya párosban egy megjegyzendő, és később emlékként előhívható történés az egyébként mozdulatlan látványban. 

Nem volt már ál-tökéletesnek látszó minden már körülöttem, és éppen emiatt volt szép az a rövid út számomra. Az igazi életet mutatta a hulló szirmokkal és az öregkorral.

Végül feltűnt a temető kápolnájának fehér tornya, és ez azt jelezte, hogy megérkeztünk oda, ahol végül megtaláltuk a keresett  sírt is.