Fárasztó a nap, nagyvárosi a nyüzsgés, és egymás sarkába lép az ünneplő tömeg. Késő délután végre leülhettünk oda, ahol voltak még szabad székek, és ezzel egy nehéz, de végül eredménnyel záródó feladatot oldottunk meg.
A poros lábunk zsibbadt fáradtsága igényelte már a pihenést, a kezünket az asztal szélére téve lazítottuk, egymást pedig éppen csak a másik felé közeledő ujjainkkal érintettük.
Nem az összezáródó, és nem is az összefonódó ujjakkal, csak a közelség érzésének megnyugtató biztonságával, és a kevesebb mint egy négyzetcentiméternyi bőrünk melegével.
Tetszik nekem ez a fotó : sokat mond a két szép kéz alig-alig (mégis intim) közeledése... Mindig nagyon érzékeny voltam a kezek szépségére, pl. ha egy férfi közeledett hozzám, először is a kezét mértem fel (s például nem a szemét, mint sokan), és ha nem tetszett, nem is léptem... Na tessék, megint egy leleplezés!...☺️
VálaszTörlésFontosak az apró "leleplezések", ahogy te hívod őket. A blog és a kommentek egyik lényege, hogy kiderülhetnek ezek is valakiről, persze, csak akkor, ha ír is róluk, és nem tartja annyira magánügynek, hogy megmarad az információ továbbra is a sajátjának.
TörlésNagyon jó, hogy te írtál egy kicsit a kéz fontosságáról, és ezzel magadról is, és számomra csak pozitív dolgot adtál ahhoz, amilyennek elképzellek téged.
A kép háttere: Budapesten voltunk egyszer augusztus 20-án, és persze, hogy elfáradtunk, és ott ülve azon gondolkoztunk, hol szerezhetnénk a közelben vizet. Onnan is láttunk egy kis boltot, még ami az ünnepen is nyitva volt. M. el is ment oda, és hozott két üveg ásványvizet.
A képen az van, amikor még csak gondolkodtunk, és így...