Mai búcsúzás

Ezekkel a sorokkal búcsúzom miután a szombati soproni adventi vásár kavalkádjában elmerültünk, és a csendes vasárnapi első adventi gyertya meggyújtása után este még visszamegyek egy itthon töltött hétvége után oda, ahonnan immár biztosan tudom - mert tudatták velem -, hogy hamarosan végleg kijöhetek. 
Ez az időpont is eljön, mint annyi minden más.

Hálanapló

99. Korai, békés sötétedés a novemberi, párás félhomályban
100. Egy kápolnában talált nekem tetsző, új zsoltárfordítás. ( 23.)
101. Anyunál alvás, tiszta ágynemű illata, jó éjt puszi
102. A pozitív gondolkodásról szóló könyv nekem tetsző sorainak kijegyzetelése. 
103. Őszi virágcsokrot kaptam látogatáskor.
104. Új mobiltelefon szolgál engem, mert a régi sajnos megadta magát. Megköszöntem a munkáját.
105. Mécsesek, gyertyák, mécsesek, gyertyák... mikor itthon vagyok, és újra ezek.
106. Fotelban üldögélés a rénszarvasos plédemmel "csak úgy" egy szombat este. 
107. Dobos torta ropogós teteje
108. "Ne nyugtalankodjék a ti szívetek"! János 14:1 sor ismételgetése, hogy felszívódjon jó mélyen.

Ma

sétáltunk az utcákon, és én abból is érzem, hogy jobban vagyok, hogy az apróságokra - főleg az adventi készülődés szemmel látható apróságaira - voltam figyelmes, és belegondoltam, hogy mennyit segítene a várakozás időszakában az itthonlét, és mennyire gyógyító ereje lenne ennek a lélekmelengető időszaknak a megélése a kórház falain kívül. 

„Nagyanyám megtanulta, amire keserves élete tanította, annak, hogy sikeres-e vagy kudarcokkal teli, vajmi kevés köze van az élet valódi lényegéhez. Az, hogy valamilyenné válik az életünk, attól függ, mennyire vagyunk képesek a dolgoknak örülni, gyönyörködni bennük. Ehhez pedig az kell, hogy figyelmesen nézzük a világot.”

Julia Cameron

Őszi gondolatok pozitív végkicsengéssel

A keretbe zárt ablakon túli világot időnként ki lehet nyitni egy sétával, a még fent lévő kevés levelet meg lehet sokszorozni, ha lenézünk a fák alá. 
Nincs olyan, amit ne lehetne még többé tenni, legyen az szeretet, vidámság, bánat, bezártság, vagy a szabad levegő még mélyebbre szippantása, mely lehet az öröm sóhaja vagy éppen a szomorúságé.
Mindegyik a miénk, így élünk, így folytatjuk tovább keserédesen vagy édesen.
Valahol olvastam, hogy az igazi mosoly sokat segít, de még a szándékosan gyakorolt, magamnak vagy másoknak adott, jó értelemben vett műmosoly is pozitív változásokat indít be a testben és a lélekben. 
Legyen így igaz, és gyakoroljuk, amikor csak tehetjük, még ha nehezen is megy olykor megroggyant, de bizakodó állapotunkban.

Írjam, ne írjam?

Nem tudom ki mennyire vette észre, hogy 2 hete csak hétvégenként jelentkezem, mert ismét olyan helyen vagyok (kimondom, hogy a kórházban), ahol szándékosan nincs használható internet, mert mindenki inkább figyeljen magára és a másikra ott azon a bizonyos helyen. 
Remélem, hogy gyorsabban javulok most, mert a csodálatos adventi időszakot itthon szeretném tölteni. Ez az én elhatározásom, kérdés hogy az orvosok, hogyan látják, és én milyen állapotban leszek. Nehéz dolog a depresszió...

Hétvégenként hazajöhetek. akkor itt is jelentkezem, és megosztom magam a számomra két fontos személy között, ha éppen nem sírok, kicsit édesítem az életem, és éljen a "Dolce far niente" vasárnap estig, mikor már megtettem nagy nehezen az itthoni elmaradt dolgaim is, és orvosom szavait idézve lehetőleg magammal nem túlzottan szigorúan bánva élvezem (?), amennyire tudom az itthoni napokat. 
Talán mesélek neki a hálanaplómról egyszer, mielőtt végleg hazajöhetek.

Utóirat: Hogy én mennyit gondolkoztam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést vagy sem...

Az utóbbi

hetek egyik reggelén, mikor az ablakon kinéztem a fák nyugalma helyett az örökös mozgást láttam. 
Szél mozgatta az ágakat, a gallyakat, és közben folyamatosan hullottak az utolsó levelek, szinte nem volt olyan másodperc, mikor egy-egy úton ne lett volna, hogy leérjen a már korábban egymáson fekvő lent lévőkhöz. 
Tegnap hoztam be pár levelet a lakásba, egy kimosott uborkás üvegbe tettem őket egyszerű őszi dekorációként a mécsesem melletti tobozzal és három mini makkal együtt. 
Azóta a levelek zörgőssé összepöndörödtek.
Az én kreativitásom eddig terjed, de ennek is lehet örülni.
Tudom, nehezen kommentelhető írásokat hagyok itt, a legtöbbjük nem pro és kontra véleményeket kívánó, csak életem egyszerű tényeit tudomásul vétel céljából közlő sorok maradnak ezen a helyen tőlem nektek és nekem. 
Mindezzel együtt vagyok én, Éva, a blogíró.

Vers

Rainer Maria Rilke: Őszi nap

Készülj, Uram. Nagy nyáridőd letelt.

Napóráinkra jöjj el árnyvetőnek,

s a mezőket szélbe borítva szeld.

Késő gyümölcsöt sürgessen szavad;

add, még két napjuk délszakibb lehessen,

s amit kezdtél velük, kiteljesedjen,

csöpp el ne vesszen dús fürtből zamat.

Nem épít már, ki most hajléktalan.

Hosszú magányra vár, ki most magányos.

Virraszt: olvasáshoz, levélíráshoz,

és az allékat járja nyugtalan,

mikor a szél hullt lombot hajt a fákhoz.

Tandori Dezső fordítása

Haladok útjaimon, melyek néha nem tudom hova vezetnek, de kevesebbek ezek, mint a végcélt is látók, mert szívesebben tudom, hogy hova jutok a már ismert utakat járva. Előre eltervezős vagyok inkább, mint a hirtelen ötletek embere. 
Ezért talán kevesebb új dolgot ismerek meg, de a meglévőket mélyebben. 
Legalábbis így hiszem.

A tobozom

Őrzök egy egészen kicsi tobozt, egy gyufásdoboz mellé téve tudom kicsinységét láttatni. Még akkor kaptam egy szobatársamtól, mikor kórházban voltam. Azt mondta, hogy a kórház parkjában találta egy sétáján, és én jutottam eszébe, mikor meglátta. Nem firtattam, hogy miért, de őrzöm a tobozt azóta is, mert megígértem májusban, hogy karácsonykor is meglesz majd.
Ő az, aki egyszer bejött a szobába és kihívott, hogy jöjjek, de gyorsan! Az ebédlőből lévő naplementét akarta megmutatni.
Kis emlékekből tevődik össze az ottlétem sok hete.
Talán küldök egy sms-t neki, hogy megvan még a toboz, hátha örül a hírnek, ahogy én is a kis ajándékomnak.
Minden kis örömöt meg kell ragadni, hogy felfelé vezessenek a lélek lépcsőin.